Fecundus Balbus kalandjai folytatódnak...

Centro de Recuperacao, Camaçari - Coqueiro

Sajnos nem csak a téma iránti érzékenységem, hanem valós súlya eredményeként lépten-nyomon találkozom a droggal kapcsolatos hírekkel, problémákkal. A Magyarországon népszerű drogoktól eltérően itt a crack fogyasztás a legjellemzőbb. Sokan füveznek is, de a grammonkénti 1 realos, azaz 100 forintos ára vélhetően senkit nem fog romlásba dönteni. Természetesen a minőségtől függően, ez 3 real is lehet, ami szintén nem egy jelentős összeg. A crack azért népszerűbb a kokainnal szemben, mert olcsóbb.

"Sao Paulo Crackolandia kerülete volt Brazília első, és a mai napig legnagyobb ilyen negyede. 2000 függőnek ad otthont. Mostanra szinte minden nagyvárosban kialakultak hasonló körzetek. A közelmúltban napvilágot látott tanulmányok szerint Brazíliában 1 - 1.2 millióra tehető a crack használók száma, ami világviszonylatban a legmagasabb." [1]

A Kolumbiából és Bolíviából származó olcsó kokain kerül itt piacra. A szintetikus drogok megjelenésével az Egyesült Államokban csökkent az igény a kokain iránt, így új piacként, most Brazíliába áramlik. Érdekes összehasonlítani az árakat, a UNODC (United Nations Office on Drugs and Crime) 2012-es jelentése alapján. [3] Egy grammnyi kokain utcai ára, amerikai dollárban:

Ausztrália 300

Egyesül Államok 174.2

Irán 126.3

Ausztria 97.3

Magyarország 72.1

Nigéria 32.5

Paraguay 20

Brazília 12

Kolumbia 3.5

Bolívia 3.5

A szembetűnő különbségek óriási haszonnal kecsegtetnek, amiért egyesek akár ölni is képesek. Aztán ott vannak a használók, akik elkeseredettségükben szintén borzalmas dolgokra képesek.

"Például 2010-ben, Brazíliában, durván tíz percenként gyilkoltak meg egy embert. Az ország saját Igazságügyi Minisztériuma szerint is több mint 49 900 ember halt erőszakos halált abban az évben, kétharmadukkal lőfegyver végzett.

Más latin-amerikai országoktól eltérően, Brazília nem rendelkezik olyan nyilvántartó rendszerrel, mely nyomon követné a szervezett bűnözéshez és a drogokhoz kapcsolódó erőszakos haláleseteket. A rendelkezésre álló adatok azonban némi betekintést engednek a problémába. 1980-ban, a kokain felbukkanása előtt, a gyilkossági ráta 11.7 / 100 000 volt. 2010-re ez a szám több mint a kétszeresére emelkedett, 26.2 / 100 000 volt." [2]

A drog, és az azzal kapcsolatos bűncselekmények tehát egyre növekvő számban vannak jelen a mindennapokban. Brazília ennek ellenére nem rendelkezik stratégiával ennek megoldására, vagy kompenzálására. Egy cikkben azt olvastam, hogy napjainkban szívesebben tetszeleg az ország a feltörekvő gazdaságú nagyhatalom képében, mint a problémákkal küzdő latin-amerikai államéban.

A fentiek tükrében tehát egészen meglepő volt, hogy itt, Camaçari - Coqueiro körzetében egy rehabilitációs otthon működik. Felkerestem őket. A látogatásom előtti napon egyeztettünk Felipevel egy ott dolgozó segítővel, hogy másnap meglátogatnám az intézményt. A nyelvi nehézségek áthidalására brazil barátomat, Jhonatant kértem meg. Az első benyomásom az volt, hogy a hely túlzsúfolt és kissé..., hogyan is fogalmazzak, viseletes. A lakók viszont ugyan olyan barátságosak és mosolygósan kíváncsiak, mint a "ráckeresztúri srácok". Bár előző nap szót ejtettünk a látogatásomról, mégis kicsit értetlenkedve fogadtak. Ezen a félreeső vidéken feltehetően nem jellemzőek az intézménylátogatások. Miután tisztáztuk, hogy ki vagyok, mit szeretnék, sikerült nekiindulnunk. A következő kérdés, amin fennakadtunk, a fényképezés volt. Felipenek fel kellett hívnia a felettesét, hogy engedélyt kérjen. A telefon végül Jhonatanhoz került, aki elintézte, hogy szabad utat kapjunk.

A házban harminc férfit tudnak elszállásolni, az intézmény nem koedukált. Az utolsó négyzetcentiméterek is ki vannak használva, az apró szobákban háromemeletes ágyakon alszanak az itt lakók. Egy általam 12 négyzetméteresnek saccolt szobában például négy darab háromemeletes ágyat, azaz tizenkét fekhelyet számoltam meg. További ágyakat láttam a folyosón, de van aki a teraszon, egy matracon alszik.

Az intézmény alkoholistákat, drogosokat és mentális zavarokkal küszködőket is fogad, térítési díj nincsen. Elvárás a teljes absztinencia, beleértve a fizikai-, és verbális agressziót is. A szabályok megsértése "disciplina"-t, fogalmazzunk úgy, következményeket von maga után. Ez lehet korlátozott kimenő, de akár kizárás is. Maximum kilenc hónapot tölthetnek itt az arra rászorulók. Felipe szerint ez elég kell hogy legyen az újjászületéshez. Egyébként ő maga is józanodó szenvedélybeteg, két éve nem használ cracket. Ő vezeti a kis irodát, ahol például a lakók iratait tárolják, az asztalon számítógépet is láttam. A házban lakik, váltótársa nincsen. Az intézmény keresztény szellemiségben működik, kapcsolatban áll a salvadori evangelikus egyházzal, de csak minimális támogatást kap. Az épület maga bérlemény, két éve ad otthont drogosoknak. Felipe azt mesélte, hogy korábban a gyülekezet tagjai saját otthonukba fogadtak be srácokat. A lakók ellátását és élelmezését a családok és külső adományok segítségével tudják megoldani.

A hátsó udvart keresztül-kasul szövik a szárítókötelek, a mosoda egy kis fedett helyiség a kerítés tövében. Mosógépet nem láttam.

Az udvarban leghátul a konyha és az ebédlő található. Ez is, mint minden ezen a környéken, nyitott. A hőmérséklet még a leghidegebb és esősebb júniusi, júliusi hónapokban sem süllyed 25C° alá. Mit mondjak? A magyar egészségügyi szabványoknak semmilyen tekintetben nem felelnének meg az ételkészítés körülményei, itt viszont ez van. A bejárat felett tábla hirdeti, hogy lakók csak munkatárs engedélyével léphetnek be, ami azért indokolt, mert volt rá precedens, hogy eladták az élelmiszert.

Az étkezővel átellenben egy kis ólszerű építményre lettem figyelmes. Kiderült, hogy itt tudnak nyílt lángon sütni, főzni. Kicsivel arrébb veteményest láttam, ami helyi adottságokhoz képest egészen szép teljesítmény. A környéken ugyanis az óceán közelsége miatt kevés a termőföld, homokos a talaj.

Visszakanyarodtunk a főépülethez. A bejárat mellett idős bácsi ül, tolókocsihoz szögezve, mellette fiatalabb srác..., talán ő felügyel rá?

A napirend szerint: 7h ébresztő, 8h reggeli, 9h ima, biblia óra, utána takarítás, 12h ebéd, majd a délelőtthöz hasonlóan folytatódik a délután.

Bár látogatásomkor délelőtt tíz óra volt, a teraszon, a folyosókon elszórva emberek aludtak, voltak akik csak feküdtek és beszélgettek. Kicsit közéjük guggoltam. A hely szellemének megfelelően mindegyikük Bibliát szorongatott.

Ők maguk Salvadorból, a szomszédos nagyvárosból jöttek, de elmondták, hogy messzebbről, még Sergipéből, a szomszédos államból is vannak itt. Ez talán semmit mondó információnak tűnik, de ha belegondolunk abba, hogy Brazília akkora mint Európa, Bahia állam pedig mint Franciaország, rögtön más megvilágítást nyer az információ. Alkalmi beszélgető partnereim egyike egy negyven éves crack függő, már két hónapja az intézmény vendége. Sokadik próbálkozása a mostani. Kérdeztem őket az AIDS-ről, egyetértő bólogatással adták tudtomra, hogy nagyon is tudják miről van szó, itt is az intravénás használók közül szedi áldozatait.

Balgaság volna a részemről ha bármilyen véleményt alkotnék egy ilyen rövid látogatás után, az érzéseimet viszont megoszthatom. A helyet kevésbé éreztem fegyelmezettnek, mint a Magyarországon ismert rehabilitációs otthonokat. Felipén a lelkesedést és Istenbe vetett túláradó bizalmát éreztem. Magával ragadó a hit és odaadás ami életben tartja az intézményt. Lelkes integetéssel és széles mosollyal vettünk búcsút egymástól, pár lépés után mégis szomorúság lett úrrá rajtam, amikor Jhonatan előhúzott egy rövid listát, amit az egyik lakó adott neki. Nem kért sokat, a gyűrött papírdarabkán három tétel szerepelt: kenyér, margarin, keksz.

 2013.09.22.