Esőtánc a Fekete-tengernél

Mai blogbejegyzésünk Zita és Árpi jóvoltából jut el hozzátok

augusztus 19th, 2011

Hosszú pihenő Görele-ben – Végre eláll az eső

Az eső délután nagy örömünkre elállt végre, ezért ünnepélyesen le is húztuk magunkról a vízálló ruházatot és eljártuk az esőtáncot. Egy Görele nevű városkában megálltunk pihenni. Igen, megint arról fogok írni, hogy micsoda vendégszeretetben volt részünk, mert egyszerűen csak ezzel teltek a napjaink, bárhol voltunk, bármit csináltunk, mindig, mindenütt azt tapasztaltuk, hogy a helyiek nagyon kedvesek velünk. Ez pedig annyira azért nem zavart minket, hogy emiatt a semmi közepén álljunk  meg, mert mindig szükségünk volt legalább vízre, ha másra nem, ehhez pedig emberek között kellett megállnunk. De az emberektől általában nem csak vizet kaptunk, hanemm sok minden mást is. :) Görele-ben például internetet, áramot, két kávét sok süteménnyel, két teát naaagy péksüteményekkel… Mindezt úgy, hogy közben nekik ramadán volt, és nem ehettek, nem ihattak. Mi csak megálltunk egy ingatlaniroda és egy kisbolt előtt, mire elözönlettek a népek, leültettek az iroda előtti kisasztalhoz, és szépen lassan elénk tettek mindent. Egy valamire azonban nekem már régóta nagy szükségem volt, és az az internet. Annyira kellett már egy jó internetkapcsolat, hogy már szégyenlős sem voltam, kértem. Kértem és kaptam, a boltosoknak kíváló wifijük volt, gyors internetkapcsolattal, és első kérésre, a legtermészetesebb dolognak vélték, hogy megosztják velem a hozzáféréshez szükséges jelszót. Így sikerült feltölteni a videót, amit már Isztambul óta szerkesztgettünk, és amit szegény kis netbook egyik éjjel 3-4 órán át renderelt, mire elkészült. Ezek után idáig váratott magára, amíg egy olyan netkapcsolatot találtam, amivel fel lehetett tölteni – nagy öröm volt ez.

Közben megjelent egy fickó is, aki újságírónak vallotta magát, ez abból is látszott, hogy egy drágább tükörreflexes fényképezőgéppel lövöldözött ránk, és aztán mutatta is a weboldalt, ahová feltöltötte rólunk a cikket. Bár egy mukkot nem értettünk belőle, de a linkekből úgy tűnt, a cikk nem csak rólunk szól, hanem az ingatlanirodáról is, egyfajta reklámként. Mi ezt persze nem bántuk, szívesen leszünk egy cikk erejére bármilyen cégnek a segítségére, ha cserébe asztalt, székeket, áramot, és annyi finomságot kapunk tőlük, mint amit ekkor kaptunk. Bár kétlem, hogy a két dolog között volt bármi összefüggés. Mondjuk az ingatlanirodás csaj kb. gondolatolvasó volt, épp indultunk volna tovább, hogy mégse előttük – mert a ramadán miatt „éheztek” – együnk, amikor megjelent egy tálcával, ami tele volt péksüteménnyel és teával.

Szóval nehezen szabadultunk Görele-ből is, de nem bántuk az itt eltöltött órákat, jó dolgunk volt itt, és sok fontos dolgot el tudtunk intézni közben az interneten. Azzal az érzéssel gurultam innen tovább, hogy végre minden rendbe van, sikerült elrendezni mindent. Plusz még erre rájött az az érzés, hogy végre, végre valahára elállt az eső, szóval összességében nagyon jókedvűen és talán ezért is nagy lendülettel gurultunk tovább Görele-ből. Egy városban még megálltunk enni pár falatot, aztán a napot 74km végeztével fejeztük be.

Mehmeték kertjében

Már jó ideje nézegettünk sátorhely után, amikor megpillantottunk egy viszonylag rendezett kis kertet, egy nagy, de nem túl puccos házzal. Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, mindketten tudtuk, hogy ez jó hely lehet sátrazásra. Kis keresgélés után megtaláltuk a családfőt az út túloldalán, a tengerparton, aki valamilyen úton módon ahogy ránk nézett, tudta mit akarunk, mondta, hogy „csádor” (sátor), és bólogatott, majd mutatta a kezével, hogy ott állítjuk fel a sátrunkat a kertjében, ahol csak akarjuk. Ez épp hogy csak sikerült, már integettek, hogy menjünk és együnk velük. Éhesek voltunk, ők meg sokan voltak, úgyhogy nem nagyon ellenkeztünk. Sajnos nem volt nálam a fényképezőgép, pedig egy képet megért volna, ahogy idős, fiatal, férfi, nő, anyós, após, nagypapa, nagymama, gyerek körbeült egy nagy kerek asztalt, telis-tele jobbnál jobb ételekkel. Ennél az asztalnál kaptunk mi helyet.

Este aztán a fogunkat se moshattuk a kertben, mindenhez behívtak minket a házba, és amíg Zitára vártam, hogy őutána enyém lehessen a mosdó egy percre, az öreg Mehmet Cemil behívott a nappaliba. Én először nem örültem ennek, mert vágni lehetett a füstöt, és fáradt is voltam már a további szocializálódáshoz, de aztán Mehmet megint, mintha gondolatolvasó lett volna, kimondta a varázsszavakat: „PC, Internet”. Erre persze már ugrottam, és esti mesének végignéztük együtt a 10 perces Budapest-Isztambul videót, amit szemmel láthatóan nagyon élvezett. :)

Bringatisztítás és szerelés Mehmettel

Következő nap Mehmeték behívtak magukhoz reggelizni, és még azt a négy tojást sem hagyták kifizetni, amiért Zita ment el Sebla-val, a velünk kb. egy idős lányukkal vásárolni. Mehmeték megengedték, hogy akár több napot is maradjunk a kertjükben, és mivel nem találtunk szállás Trabzonban, nem láttuk ezek után sok értelmét továbbmenni, ezért úgy döntöttünk, maradunk, és ezt a napot a biciklik letisztogatására szántuk. Eszméletlen mocskosak lettek a bringák a több napos esőben való használattól. Végigsikáltuk a láncot benzinnel, majd a hátsó fogaskereket, és az első lánctányért is. Az első lánctányért egészen szét kellett kapni, mert különben a lánctányér védőtől és a hajtókartól nem fértünk volna hozzá rendesen. Még jó, hogy induláskor még az első napokon mondták az útitársak, hogy nem néz ki túl jól az első lánctányért, mert így most tisztogatás után különleges figyelmet szenteltem neki, és bizony már erősen láthatóak voltak a kopás nyomai, eléggé meggyötörte már a lánc a fogaskereket, rendesen megnyomta az oldalukat, ezért úgy döntöttem, ha már kétféleképpen lehet feltenni ezt a lánctányért, akkor a következő 4000km-en megkoptatjuk azoknak a fogaskerekeknek a másik oldalát is. Addig meg akár a föld alól is kerítünk két tartalék lánctányért, arra az esetre, amikor ez a gyári már túlságosan elnyűtté válna.

Miközben tisztogattuk a bringákat, Mehmet csatlakozott hozzánk, nem szólt semmit, csak jött a benzinnel, hozott magával egy rongyot,

és egy öregember türelmével olyan szép fényesre sikálta a pedált és a hajtókart, hogy talán még újkorában sem volt olyan soha. Megható volt az öregember segítőkészsége. Látszott rajta, hogy örül, hogy segíthet, és amit csinált, az szívvel-lélekkel csinálta, és kiválóan, én nem csináltam volna olyan szépen, pedig a mi kerékpárjaink.

Fürdés a Fekete-tengerben

Estefelé Zitával lementünk a nagy pocsolya partjára, megmártóztunk a Fekete-tengerben. Jó volt a parton lenni, csak játszani és élvezni a tengert, szaladgálni a parton, és  

köveket dobálni a vízbe, kacsáztatni őket a hullámok felett. Vagy csak hagyni, ahogy a hullámok fel-le dobáljanak minket. Nem tudom, miért hívják Fekete-tengernek a Fekete-tengert, de el tudom képzelni, hogy azért, mert sok helyen – mint például itt is volt – egészen sötét színű a homok a tengerparton, szinte fekete.