Esőtánc a Fekete-tengernél

Mai blogbejegyzésünk Zita és Árpi jóvoltából jut el hozzátok

augusztus 19th, 2011

Hosszú pihenő Görele-ben – Végre eláll az eső

Az eső délután nagy örömünkre elállt végre, ezért ünnepélyesen le is húztuk magunkról a vízálló ruházatot és eljártuk az esőtáncot. Egy Görele nevű városkában megálltunk pihenni. Igen, megint arról fogok írni, hogy micsoda vendégszeretetben volt részünk, mert egyszerűen csak ezzel teltek a napjaink, bárhol voltunk, bármit csináltunk, mindig, mindenütt azt tapasztaltuk, hogy a helyiek nagyon kedvesek velünk. Ez pedig annyira azért nem zavart minket, hogy emiatt a semmi közepén álljunk  meg, mert mindig szükségünk volt legalább vízre, ha másra nem, ehhez pedig emberek között kellett megállnunk. De az emberektől általában nem csak vizet kaptunk, hanemm sok minden mást is. :) Görele-ben például internetet, áramot, két kávét sok süteménnyel, két teát naaagy péksüteményekkel… Mindezt úgy, hogy közben nekik ramadán volt, és nem ehettek, nem ihattak. Mi csak megálltunk egy ingatlaniroda és egy kisbolt előtt, mire elözönlettek a népek, leültettek az iroda előtti kisasztalhoz, és szépen lassan elénk tettek mindent. Egy valamire azonban nekem már régóta nagy szükségem volt, és az az internet. Annyira kellett már egy jó internetkapcsolat, hogy már szégyenlős sem voltam, kértem. Kértem és kaptam, a boltosoknak kíváló wifijük volt, gyors internetkapcsolattal, és első kérésre, a legtermészetesebb dolognak vélték, hogy megosztják velem a hozzáféréshez szükséges jelszót. Így sikerült feltölteni a videót, amit már Isztambul óta szerkesztgettünk, és amit szegény kis netbook egyik éjjel 3-4 órán át renderelt, mire elkészült. Ezek után idáig váratott magára, amíg egy olyan netkapcsolatot találtam, amivel fel lehetett tölteni – nagy öröm volt ez.

Közben megjelent egy fickó is, aki újságírónak vallotta magát, ez abból is látszott, hogy egy drágább tükörreflexes fényképezőgéppel lövöldözött ránk, és aztán mutatta is a weboldalt, ahová feltöltötte rólunk a cikket. Bár egy mukkot nem értettünk belőle, de a linkekből úgy tűnt, a cikk nem csak rólunk szól, hanem az ingatlanirodáról is, egyfajta reklámként. Mi ezt persze nem bántuk, szívesen leszünk egy cikk erejére bármilyen cégnek a segítségére, ha cserébe asztalt, székeket, áramot, és annyi finomságot kapunk tőlük, mint amit ekkor kaptunk. Bár kétlem, hogy a két dolog között volt bármi összefüggés. Mondjuk az ingatlanirodás csaj kb. gondolatolvasó volt, épp indultunk volna tovább, hogy mégse előttük – mert a ramadán miatt „éheztek” – együnk, amikor megjelent egy tálcával, ami tele volt péksüteménnyel és teával.

Szóval nehezen szabadultunk Görele-ből is, de nem bántuk az itt eltöltött órákat, jó dolgunk volt itt, és sok fontos dolgot el tudtunk intézni közben az interneten. Azzal az érzéssel gurultam innen tovább, hogy végre minden rendbe van, sikerült elrendezni mindent. Plusz még erre rájött az az érzés, hogy végre, végre valahára elállt az eső, szóval összességében nagyon jókedvűen és talán ezért is nagy lendülettel gurultunk tovább Görele-ből. Egy városban még megálltunk enni pár falatot, aztán a napot 74km végeztével fejeztük be.

Mehmeték kertjében

Már jó ideje nézegettünk sátorhely után, amikor megpillantottunk egy viszonylag rendezett kis kertet, egy nagy, de nem túl puccos házzal. Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, mindketten tudtuk, hogy ez jó hely lehet sátrazásra. Kis keresgélés után megtaláltuk a családfőt az út túloldalán, a tengerparton, aki valamilyen úton módon ahogy ránk nézett, tudta mit akarunk, mondta, hogy „csádor” (sátor), és bólogatott, majd mutatta a kezével, hogy ott állítjuk fel a sátrunkat a kertjében, ahol csak akarjuk. Ez épp hogy csak sikerült, már integettek, hogy menjünk és együnk velük. Éhesek voltunk, ők meg sokan voltak, úgyhogy nem nagyon ellenkeztünk. Sajnos nem volt nálam a fényképezőgép, pedig egy képet megért volna, ahogy idős, fiatal, férfi, nő, anyós, após, nagypapa, nagymama, gyerek körbeült egy nagy kerek asztalt, telis-tele jobbnál jobb ételekkel. Ennél az asztalnál kaptunk mi helyet.

Este aztán a fogunkat se moshattuk a kertben, mindenhez behívtak minket a házba, és amíg Zitára vártam, hogy őutána enyém lehessen a mosdó egy percre, az öreg Mehmet Cemil behívott a nappaliba. Én először nem örültem ennek, mert vágni lehetett a füstöt, és fáradt is voltam már a további szocializálódáshoz, de aztán Mehmet megint, mintha gondolatolvasó lett volna, kimondta a varázsszavakat: „PC, Internet”. Erre persze már ugrottam, és esti mesének végignéztük együtt a 10 perces Budapest-Isztambul videót, amit szemmel láthatóan nagyon élvezett. :)

Bringatisztítás és szerelés Mehmettel

Következő nap Mehmeték behívtak magukhoz reggelizni, és még azt a négy tojást sem hagyták kifizetni, amiért Zita ment el Sebla-val, a velünk kb. egy idős lányukkal vásárolni. Mehmeték megengedték, hogy akár több napot is maradjunk a kertjükben, és mivel nem találtunk szállás Trabzonban, nem láttuk ezek után sok értelmét továbbmenni, ezért úgy döntöttünk, maradunk, és ezt a napot a biciklik letisztogatására szántuk. Eszméletlen mocskosak lettek a bringák a több napos esőben való használattól. Végigsikáltuk a láncot benzinnel, majd a hátsó fogaskereket, és az első lánctányért is. Az első lánctányért egészen szét kellett kapni, mert különben a lánctányér védőtől és a hajtókartól nem fértünk volna hozzá rendesen. Még jó, hogy induláskor még az első napokon mondták az útitársak, hogy nem néz ki túl jól az első lánctányért, mert így most tisztogatás után különleges figyelmet szenteltem neki, és bizony már erősen láthatóak voltak a kopás nyomai, eléggé meggyötörte már a lánc a fogaskereket, rendesen megnyomta az oldalukat, ezért úgy döntöttem, ha már kétféleképpen lehet feltenni ezt a lánctányért, akkor a következő 4000km-en megkoptatjuk azoknak a fogaskerekeknek a másik oldalát is. Addig meg akár a föld alól is kerítünk két tartalék lánctányért, arra az esetre, amikor ez a gyári már túlságosan elnyűtté válna.

Miközben tisztogattuk a bringákat, Mehmet csatlakozott hozzánk, nem szólt semmit, csak jött a benzinnel, hozott magával egy rongyot,

és egy öregember türelmével olyan szép fényesre sikálta a pedált és a hajtókart, hogy talán még újkorában sem volt olyan soha. Megható volt az öregember segítőkészsége. Látszott rajta, hogy örül, hogy segíthet, és amit csinált, az szívvel-lélekkel csinálta, és kiválóan, én nem csináltam volna olyan szépen, pedig a mi kerékpárjaink.

Fürdés a Fekete-tengerben

Estefelé Zitával lementünk a nagy pocsolya partjára, megmártóztunk a Fekete-tengerben. Jó volt a parton lenni, csak játszani és élvezni a tengert, szaladgálni a parton, és  

köveket dobálni a vízbe, kacsáztatni őket a hullámok felett. Vagy csak hagyni, ahogy a hullámok fel-le dobáljanak minket. Nem tudom, miért hívják Fekete-tengernek a Fekete-tengert, de el tudom képzelni, hogy azért, mert sok helyen – mint például itt is volt – egészen sötét színű a homok a tengerparton, szinte fekete.

Dzs vitaminnal az eső ellen – A Fekete-tenger partján

Mai blogbejegyzésünk Zita és Árpi jóvoltából jut el hozzátok

Törökország leghosszabb alagútján át

Innentől kicsit összefolyik a következő négy nap Trabzonig, mert maga az út elég egyforma volt mindenütt, balra tengerpart, jobbra hegyek, városok jönnek-mennek, ahogy haladunk a széles, makulátlan minőségű út leállósávjában. A 4 napból két és fél nap esett az eső, amit eleinte még jól viseltünk, aztán kevésbé, és végül nagyon örvendtünk, amikor elállt.

Első nap 77km-t sikerült haladni. A nap végén egy táborhelyet kerestük a Fekete-tenger partján. A part persze végig lakott volt, a kertek mögött már csak egy vékony homokos partvonal húzodott, ami alkalmatlan volt sátrazásra (jön egy dagály, aztán elvisz minket sátrastul, bringástúl :) ). Mi ennek ellenére nagyon szerettünk volna a tengerpart közelségében táborozni, ezért megkérdeztünk egy társaságot, akik az utcán társasoztak és teáztak, szabad-e valakinek a kertjében sátraznunk. Az egyik öreg, aki a legjobban értette a kézjegyeinket, egyből intett, hogy kövessük. Körbevezetett a kertjében, ahol kiválaszthattuk a nekünk leginkább tetsző helyet. Amint állt a sátor, indultunk ki a partra, és egy nagyot fürödtünk a tengerben. Irtóra élveztük a nagy hullámokat, ahogy néha szinte egy méter magasba feldobáltak minket, majd vissza. Amikor aztán kifürödtük magunkat, letusoltunk a vízhordó táskából, majd átöltöztünk vacsorához. Úgy terveztük, hogy rántottát készítünk, de a háziak megelőztek minket. Ramadán révén csak sötétedés után esznek, viszont akkor nagyot lakomáznak. Ebből a lakomából most megkínáltak minket is, csorbát és dolmát kaptunk, annyit, hogy utána már nem is maradt étvágyunk a rántottánkhoz, így meghagytuk azt későbbre.

Már csak néhány nap volt hátra a Turista Magazin lapzártájáig, ezért nagyon megörültem, amikor a lugas mellett találtam egy kerti konnektort. Volt asztalom, volt áramom (kértem hozzá engedélyt), így a csillagok alatt tudtam megírni az első 50 napunk kalandjait összefoglaló cikket az újságnak – Budapesttől Kappadókiáig. Ha tudtok még újságokat, akik szívesen lehoznák a nekik küldött cikkeket az utunkkal kapcsolatban, ajánljatok be náluk. Nem titkolt célunk ilyen cikkírásokból is finanszírozni az alacsony költségvetésű utazásunkat. Egy cikkért nem adnak sokat az újságok, de nekünk az a kevés is nagyon jól jön, több napi élelmünkre elég. :)

Éjjel ránk szakadt az ég, és ezt reggel is folytatta, így esőben indultunk neki a következő napunknak. Az út mentén az első fedett helyen, ahol asztalt és székeket is találtunk, megsütöttük a rántottánkat. A 6 tojásból még egy-egy szendvicsbe is jutott, ezek a szendvicsek nagyon jól jöttek később.

Délután arra lettem figyelmes, hogy ütemesen üt egy kicsit a bringám. Először azt hittem, hogy az út nincsen jól elhengerelve, de aztán egy kilométer után sem múlt a dolog, ezért megálltam, és megvizsgáltam a kerekeimet. Az első kerék abroncsában egy nagyobb darab, fémszálas valamit találtam belefúródva. Csoda, hogy nem kaptam defektet, szegény Schwalbe Maraton Plus mi mindent kap ezen az úton – és mi mindent él túl defekt nélkül. Merthogy eddig még egy defektet sem kaptunk.

Ezen a napon egy helyen ahol egy kisebb félsziget nyúlt be a Fekete-tengerbe, a főút nem a parton folytatta körbe, hanem átvágott a félszigeten. Itt fel kellett másznunk egy közel 200m magas hágóba, aminek a tetején egy 3820m-es alagút várt ránk. Ez az alagút egyébként Törökország leghosszabb alagútja. Miután lámpákkal és fényvisszaverő felületekkel feldíszítve áthajtottunk rajta végre az eső is alábbhagyott egy darabig, ujjongva suhantunk lefelé, vissza a tengerszintre, jó érzés volt hosszú-hosszú kilométereken keresztül hagyni, hogy csak guruljon a gép 30-40-el magától. A parton sem volt sokkal nehezebb a haladás, de annak nem nagyon örültünk, hogy az eső újra rákezdett.

Ordu-ban, Irem-éknél

Ordu városába beérve bevásároltunk vacsorának valót egy BIM-ben, elintéztük a folyóügyeinket egy benzinkúton, majd esti menedékhely után indultunk. Letértünk a főútról egy a parthoz közelebb haladó alsóbbrendű útra a városon belül, hogy nagyobb eséllyel találjunk valami fedelet a fejünk fölé, mert semmiképpen nem akartunk kint maradni éjszakára az esőben, sátor ide, vagy oda.

Egy félkész, épülő házat néztünk ki magunknak. Szerkezetkész volt, épp csak nem voltak fent rajta a nyílászárók, de a falak már le voltak vakolva. A szomszédban láttuk, hogy van élet, ezért bekopogtunk vízért, és megkérdeztük, hogy szerintük szabad-e a szomszéd házban sátraznunk egy éjszakát. Kiderült hogy az épülő szomszéd ház az övék, és persze megengedték, hogy ott maradjunk éjszakára. Nem csak hogy vizet kaptunk tőlük, hanem komplett vacsorát. Apuka-anyuka építészek, legnagyobb lányuk, a 15 éves Irem gyönyörű kis képeslapot készített nekünk, amíg vacsoráztunk a szüleivel, szép angol leírással a családjáról, névre szólóan ezzel köszöntött minket, miután befejeztük a vacsorát, aranyos és szép gesztus volt tőle, nagyon örültünk neki. Irem családja elképesztő kedves volt velünk, miután segítettek bepakolni a bringákat és a cuccainkat az üres épülő házva, az apukájuk felajánlott valami helyiséget a saját házukban, de ez már igazán túlzás lett volna, így is zavarban éreztük magunkat, mert annyi mindent kaptunk tőlük, és nem is akartunk a házukba „betüremkedni”, ezért ezt illedelmesen elutasítottuk. Bent a „mi házunkban” aztán kisepertünk egy üres szobát, és feldobtuk a sátor hálófülkéjét. Nem csak mi, hanem valószínű a bringák is örültek neki, hogy nem kell kint lenniük az esőben. Bár be tudjuk őket tenni a sátor előterébe, de akkor meg a Rohloff agyváltónak nem tesz jót, hogy fektetve van.

Reggel Irem reggelit készített nekünk, teljesen meghatódtunk a kolbászos tojástól, ami egyébként nagyon finom is volt. Pedig a török kolbász először nem igazán ízlett a jó kis hazai után, de mostanra már nagyjából megszoktuk, egészen ehetőnek találjuk, főleg, ha ilyen jól a van elkészítve valamilyen ételhez.

Dzs vitaminnal az eső ellen

Ezen a napon egész nap esett, nem is igazán emlékszem semmilyen konkrétumra abból a 70km-ből, amit sikerült megtennünk a Fekete-tenger partján, viszont az este megint a határtalan török vendégszeretet jegyében telt. Mivel egész nap áztunk, ismét egy fedél alatt szerettük volna tölteni az éjszakát, és erre ismét egy épülő házat néztünk ki, ám ezúttal faluhelyen, a főút mellett. Mikor megálltunk a ház mellett gondolkodni, hogy mi is legyen, tetszik-e nekünk egyáltalán ez a hely, egy autó állt meg mellettünk. Na, hát a ház tulaja volt az. :) Elmutogattuk neki, hogy tető, meg hogy alvás, meg hogy bisiklet, és egykettőre azon kaptunk magunkat, hogy a bringákat pakoljuk be a hajókészítő műhelyébe. A lépcsőházat kezdtük mutogatni, hogy itt nekünk már nagyon jó lesz, mire felhívott az emeletre minket, a műhely fölé (az épülő ház a műhely mellett volt), ahol végül a nappali padlójában találtuk meg a kompromisszumot, de ha tovább engedünk, valószínű ágyat és ágyneműt is kaptunk volna, de akkor már végképp kellemetlenül éreztük volna magunkat. Nem szoktuk mi rideg, nyugat európai népek ezt a nagy vendégszeretet, ami itt lépten-nyomon fogad minket Törökországban… :) Itt volt a családban egy végtelenül aranyos két éves kisfiú, akivel nagyon könnyen meg tudtam találni a közös nyelvet (játék!), így sok időt töltöttünk együtt. :) Miután lezuhanyoztunk, a konyhába is beinvitáltak, mivel már besötétedett (ramadán), következhetett a vacsora. Most is nagy hasznát  vettük a szótárnak, sikerült sok minden érdekeset megtudni a családról, például, hogy a családfő a hajókészítő mester, az egyik fiú halász, a másiknak pedig már van felesége, ők egy külön helyen, egy emelettel feljebb élnek. A legkisebb fiúcska pedig a két éves barátom. :) Mint akit lelőttek, úgy aludtunk a nappali padlóján kiterített matracon, reggel pedig hiába próbáltunk volna lelépni reggeli nélkül, ők ezt nem hagyták, bőséges eledelt kaptunk reggelire, amiből még csomagolt is az anyuka, így nagyon el voltunk látva. Miközben ő pakolt nekünk, Zita remek ötletére kifacsartunk néhány citromot, és a levüket kiöntöttük egy-egy palackba, amibe került még otthonról hozott aszkorbinsav cukor, és persze az egészet felöntöttük vízzel, ez volt a c vitamin bombánk az esős napok ellen. Házigazdaasszonyunk is végignézte a műveletet, és amikor leesett neki, hogy mindezt a vitamin utánpótlásunkért tesszük, örömittasan kiáltott fel: Áááá, Dzs vitamin! :) Merthogy a török barátaink a c-t dzs-nek ejtik, ezért náluk úgy mondják a c vitamint, hogy dzsé vitamin. Ezen kb. egész nap nevettünk… :)

Induláskor egy kisebb férfinép sereg köszönt el tőlünk a ház előtt, a nők és gyermekek pedig az ablakból integettek. Szinte már fizikailag éreztem azt a szeretetet, ami áradt belőlük. Pakoláskor elszakadt egy indulás óta nyúzott gumipókom, és persze esélyem se volt előtúrni egyet a tartalékok közül, mert még ki se nyitottam a táskámat, az egyikőjük már adott egy vadi új gumipókot az autójából… Hát ilyen élmények után indultunk neki az esőnek, immár harmadnap.

folyt. köv

a blogot a www.berekinyaralas.hu támogatja

Eljutni a Fekete-tenger partjára

Mai blogbejegyzésünk Zita és Árpi jóvoltából jut el hozzátok

Csak érjük el a buszt!

Nevsehirben még eltöltöttünk egy napot, amikor kb. semmi említésre méltó sem történt, majd másnap elindultunk a buszpályaudvarra. A jegyeink már megvoltak Samsun-ba, és Mehmet megtudta nekünk telefonon, hogy lehet bringákat szállítani a buszon, de mi azért nem voltunk teljesen nyugodtak, ezért elindultunk jó pár órával előbb a buszhoz.

Épp csak azt felejtettük el megtudni Mehmettől, hogy hol van a buszállomás, ezért az otthonától nem messze, egy nagyon jó kis vendéglőben – ahol egész előző nap hédereltünk – még megálltunk egy percre, és megnéztük a neten a buszállomást. Rövid keresgélés után megtaláltuk a busztársaság csak törökül beszélő honlapján egy térképen. 4km-re volt, de ezen a négy kilométeren sikerült megmásznunk két igen combos emelkedőt, így tartott vagy fél órát, mire odajutottunk. De hová? A jelölt helyen nem volt más, csak egy bazi nagy pláza, és bárhogy is mértem, nem fért be alá egy buszállomás, már csak azért sem, mert egy nyamvadt buszt sem láttam a környéken. Megtudtuk a közeli benzinkúton egy angolul jól beszélő fazontól, hogy a buszállomás biza nem itt van, hanem még két kilométert kell tekernünk az autóúton, majd a sok piros zászló után balra megtaláljuk, amit keresünk. Ekkor már alig volt egy óra hátra a busz indulásáig, ezért nem voltunk teljesen nyugodtak. Hát még akkor, amikor az a nyamvadt főút egy igen kiadós emelkedővel köszönt ránk. A teherautók is csak nyögve tudtak felmenni a végeláthatatlan meredélyen, közben persze ránk puffogták fekete kormukat. De most nem ezért voltam mérges, hanem azért, mert nem voltak képesek azok a rohadt buszosok frissíteni azon a rohadt honlapjukon, azon a rohadt térképen azt a rohadt buszállomásuk helyét, ezért most itt szívunk a fölfelében, és ki tudja, odaérünk-e a buszhoz. Húú, de nagyon begurultam, elhúztam előre Zitától, épp csak látótávolba maradtunk, de én közben hangosan ordítva káromkodtam bele az égbe, és közben persze tepertem, ahogy bírtam, nehogy lekéssük a buszt. Már azzal vigasztaltam magam, hogy lám, annyira ideges vagyok, hogy ha lekéssük azt a rohadt buszt, képes leszek még arra is, hogy leordítsam az összes rohadt buszos fejét az összes általam tudott nyelvet és kézjelet használva, akár még a nagyfőnökig is elpatáliázok, addig amíg nem adnak nekünk egy ingyen jegyet a következő buszra, merthogy a busztársaság trehánysága miatt késtük le a buszunk, amire megvolt a jegyünk.

Ez persze nem volt így 100%-ban igaz, mert ha kellő időben utánakérdezünk a buszállomás pontos helyének (ami egyébként Mehmet lakásától nézve az átellenes oldalában volt Nevsehirnek, a városon kívül), és idejében elindulunk, mindez nem történt volna meg, de ez akkor nem jutott el az elborult agyamig, amiben ekkor csak az kattogott, hogy el kell érnünk a buszt, el kell érnünk a buszt! Amit végül elértünk persze, szűk negyed órával az indulás előtt megérkeztünk a buszállomásra. Ez alatt a rövid idő alatt ki kellett váltani a jegyünket a pénztárnál, és szét kellett kapni a bringákat. Le kellett kapni a csomagokat, a csomagokból ki kellett venni azokat a cuccokat, amire a 11 órás buszút alatt szükségünk lesz, le kellett szerelni a fejtámlákat és szét kellett szedni kicsit a kormányművet, nehogy megsérüljön mint ahogy egyszer történt Rómából hazafelé a repülőúton.

A buszút ehhez képest már nagyon nyugodt volt. Amíg volt feszültség a kis netbookban (2-3 órát), addig tudtam naplót írni, de közben nem felejtettünk el a tájban is csodálkozni. Kayseri milliós lakosságú városa mellett egy hatalmas, hófödte hegyre lettem figyelmes. Mivel volt nálunk Wikipedia a zsebben (Kindle), utánanéztem, az Erciyes dagi (ejtsd: Erdzsijes dá’ű) valóban közel 4000 méter magas, azért van rajta hó még ilyenkor a nyár közepén is, amikor idelent (1000m-en) tombol a 40 fok gatyarohasztó hőség. A másik érdekes dolog az volt a buszon, amikor rászóltak Zitára, hogy kint van a dereka, és ez mennyire nem jó, és nem szép. Zita persze egy kendővel ezután eltakarta a derekát, és eddig rendben is lett volna a történet, ám nem sokkal később ugyanez a fiatalember, a háttámlákba szerelt kis TV-n bikiniben táncoló lányokat bámult, és azok nem zavarták… Ti értitek ezt? Mert mi nem. :)

Camping Üvegtigris – Samsun

 

Samsunba éjjel fél egykor érkeztünk meg a busszal. Pontosabban Samsun határába, merthogy megint nem a város közepén volt a buszállomás, hanem kint, a várostól néhány km-nyire. Ami fájt nekünk, hogy ezen a néhány kilométeren egy szemmel láthatóan nagyon meredek kaptató várt ránk. Ezért meg sem próbáltunk az éjjel bejutni a városba, hanem kerestünk egy táborhelyet. A buszállomástól 100m-re sem, egy Üvegtigris-szerű helyet találtunk. Sajnos a tulaj már nem volt ott, de úgy voltunk vele hogy egy olyan vendéglős, aki az asztalok közé egy hatalmas veteményeskertet ültet, biztosan van olyan jó arc, hogy nem hajt el minket, ha reggel észreveszi, hogy a büféskocsija mögötti gyepen sátrazunk, ott ahol még a vendégteret sem zavarjuk.

Reggel aztán a világosban már láttuk, hogy a hely legalább egy hónapja nem üzemel. Egy figura a közeli földekről odajött hozzánk, először csak az egyik széket vette kölcsön a szürethez, aztán amikor látta, hogy miféle népek vagyunk, hozott nekünk mindenféle gyümölcsöt, meg nagy, széles mosolyt az arcán.

 

Miután összeszedtünk táborunk, nekiveselkedtünk annak a csúnya, gonosz emelkedőnek, ami az első, és az utolsó volt ezen a napon. A levegő bár nem volt olyan meleg mint a szárazföld belsejében, viszont sokkal-sokkal nedvesebb volt itt a tenger partján, ezt már egyből érezni lehetett.

Samsum nem sok jót tartogatott számunkra, szűk, zsúfolt utcákon ereszkedtünk le a parti főútra. Ezek az utcák igazi életveszélyt jelentettek számunkra. Padkájuk vagy 40cm magas volt, így nem hogy fel ugratni, feltenni sem tudtuk a bringákat a járdára egy könnyen, ha arról volt szó. Mindemellett az út valami nagyon csúszós kőből készült, és nagyon sűrűn volt rakva rácsos csatornafedelekkel. A rácsok párhuzamosan voltak az úttal, és olyan szélesek voltak, hogy még a mi vastag kerekeink is beleakadtak volna. Egy találkozás egy ilyen csatornafedéllel tuti bukást jelentett volna, ezért csak nagyon lassan és óvatosan haladtunk ezeken az utcákon, amelyek valóságos akadálypályát jelentettek nekünk – képzeljetek mindemellé még nagy forgalmat is.

 

Végül persze épségben kiértünk a főútra, ami széles leállósávval szolgált számunkra, és állandó zajjal és bűzzel járó, nagy forgalommal. Komolyan, akkora zaja volt ennek az útnak, hogy amikor megálltunk az első kútnál és leültünk pihenni, én egyre csak azt vártam, hogy oké mennek az autók, de biztos csak egy lámpa miatt vannak ilyen sokan és mindjárt csillapodik a forgalom… Persze nem maradt abba, egyre csak zúgtak, zúgtak az autók, zúgott a fejem is, próbáltam magam rendbe tenni egy két literes lónyállal, de nem jutottam sokra. Végül aztán, ahogy eltávolodtunk Samsum hatalmas városától, 15-20km múlva csak elcsendesedett kicsit a forgalom és elviselhető lett a lét az út szélén, le tudtuk venni a maszkokat is.

folyt. köv

a blogot a www.berekinyaralas.hu támogatja

Autóstoppal Kappadokiában 2. rész - A földalatti városok és az Ihlara völgye

Mai éveleji blogbejegyzésünk Zita és Árpi jóvoltából jut el hozzátok, akik jelenleg Guatemala környékén bicikliznek, de korábban bejárták már Kappadokiát is.

Második nap Kappadókiában a földalatti városokat és az Ihlara völgyét vettük górcső alá. Nem tudtunk dönteni Kaymakli és Derinkuyu földalatti városai között, mindkettőről annyi jót mondtak. Végül a sorsba bíztuk a döntést, azt mondtuk, hogy ahová előbb elvisznek minket a jószívű autósok, azt fogjuk megnézni. Kaymakliig jutottunk csak el, így oda vettünk jegyet 10 líráért fejenként.

Kaymakli földalatti városa

Idegenvezetéshez felfogadtunk egy idős bácsikát, Mustafa-t, egy lengyel családdal együtt, hogy olcsóbb legyen. Így csak 15 líra volt kettőnknek. Érdemes volt az idegenvezetésért is fizetni, mert nagyon érdekes dolgokat mesélt Mustafa. Ezekből a földalatti városokból több tucat van a környéken, de ezek közül csak 8 látogatható, és azokban is csak egy-egy blokk. Ugyanis ezek a hatalmas földalatti rendszerek blokkokban épültek ki, mindegyik blokk ugyanarra a mintára épült ki, fastruktúra szerűen egy központi tengely körül. A budit és az állatoknak való helyiséget a bejáratok mellé tervezték, így az ürüléket könnyedén ki tudták juttatni a föld alól. Beljebb lakó és tároló helyiségeket láttunk, majd néhány templomot és temetőt is. Úgy bebugyolálták a holttesteket, hogy nem eresztettek semmilyen szagot magukból. Komoly szellőzőrendszerük is volt, a helyiségek között szűk vízszintes járatrendszereket úgy alakították ki, hogy járt rajtuk a levegő. Mi először főként ezekben a szellőzőjáratokban mászkáltunk, ezért nem is értettük, hogy anno hogyan bírtak minden nap mászkálni és élni ezekben a szűk járatokban. Csak aztán, miután kiértünk a nagyobb terekre és szélesebb járatokra, akkor árulta el Mustafa, hogy ahol eddig jártunk, az javarészt csak szellőzőjárat volt. Minden blokkhoz tartozott egy függőleges akna is, ami kútként és szellőzőaknaként is szolgált. Ez az akna olyan szűk, hogy elég volt az egyik oldalába apró lépcsőfokokat vájni, ha az ember a másik oldalának nekivetette a hátát, könnyedén tudott le-fel közlekedni az aknában. Az aknák tetejét ügyesen elrejtették, hogy az ellenség meg ne találja mérgezni a létfontosságú kútjaikat.

Merthogy ezeket a földalatti városrendszereket azért vájták ki a könnyen alakítható vulkáni kőzetből, hogy el tudjanak rejtőzni az ellenség ellen. A lakóik keresztények voltak, az ellenség pedig az őket éppen üldözők. Egy földalatti városrendszerben akár több tízezer ember is el tudott élni hónapokig is. Persze nem éltek lent állandóan, csak ha jött az ellenség, akkor vonultak a föld alá. Blokkonként egy hatalmas konyhájuk volt, ahonnan a füstöt ismét a természet adta ötlettel, fastruktúra szerű járatokon keresztül szétoszlatták és sok apró kéményen engedték ki a felszínre, hogy az ellenségnek ne tűnjön fel. Ha az ellenség mégis megtalálta a földalatti városba vezető szűk járatot, egy kőajtóval találta szembe magát. Ez a kőajtó egy nagy kőhenger volt, amit belülről úgy eltorlaszoltak, hogy lehetetlenség volt megmozdítani. Így gyakorlatilag csak belülről lehetett kinyitni ezt a súlyos kőajtót, aminek a közepén volt egy lyuk. Ezen a lyukon keresztül könnyedén le tudták gyilkolni az ellenséges katonát, aki gyakorlatilag egész testével kitöltötte a szűk járatot. Később hallottuk, hogy egy másik földalatti városban, Avanosban ennél még kifinomultabb módszert alkalmaztak. A városba bevezető járatok felett voltak másik, csak belülről megközelíthető járatok, amelyekről apró lyukak nyíltak a bevezető járatra. Ezeken a lyukakon forró olajat öntöttek az ajtó előtt megtorpant ellenségre.

Szóval nagyon ki voltak találva ezek a földalatti városok, mindez rettentően tetszett nekem, már Eskisehirben elkezdtem utána olvasni a Wikipedia-n ezeknek a városoknak és alig vártam, hogy láthassuk őket. Idegenvezetőnk azt állította, hogy soha nem sikerült bevenni Kaymakli földalatti városát az ellenségnek. Ezt simán el tudom képzelni a látottak alapján.

Az Ihlara völgyében Yasarral, Beyzaval, Burakkal és a kis Yusuffal

Kaymakli-ból egy kamionos repített át minket Derinköyü-be, ahol sikerült találnunk egy nagyon olcsó, 2 lírás kebabost. Itt megebédeltünk, majd egy közeli barkácsboltban vásároltunk Zitának rövid kötelet és karabinert, hogy az ő bringájához is el tudjuk készíteni a kitámasztó nyitó „szerkezetet”. Derinköyü határában jó 10 percet álltunk – ez új rekord volt. Végül egy kedves család mellé pattanhattunk be egy Audiba, ők félútig elvittek minket Ihlara-ig. Kb. a nagy büdös semmi közepén tettek ki minket, mert ők lekanyarodtak a főútról a falujukba. Na jó, annyira büdös  azért nem volt, sőt igazából elképesztően gyönyörű volt a táj, szinte bántam, hogy nem erre jöttünk át Aksarayból Nevsehirbe. Körben pusztaság, de a távolban hatalmas, lapos, kopár hegyek, de úgy, mintha csak egy rajzfilmbe festették volna őket. Az út pedig nyílegyenes és kihalt. Ettől meg is ijedtünk kicsit, mert jó 5 percet sétáltunk egy benzinkútig, és ezalatt egy autó sem jött felénk. Végül jött valaki, és rögtön meg is állt nekünk, így 20 perc múlva már Ihlara-ban voltunk, a falu főterén, a völgy alján.

A közeli étteremben megkérdeztük, merre kell menni, hogy lejussunk a völgybe. Romos házak között sétáltunk a völgy peremén, mire felértünk egy romos kis kocsmához, ahol pár helyi hülyegyerek röhögve mutatta, hogy még tovább kell mennünk, majd balra,, hogy lejussunk a völgybe. Ez már furcsa volt, mert a völgy a jobb oldalunkon volt, ráadásul tovább még sokkal meredekebbek  és magasabbak voltak a sziklák az oldalban, így el sem tudtam képzelni a lejáratot arrafelé amerre ők mondták. De mivel semmi információnk nem volt a völgyről és annak megközelíthetőségéről, hittünk nekik, és mentünk tovább, gondoltuk lehet, hogy turistaút van a völgy aljában. Közben a völgy aljában a patakban egy vízesés mellett fürdő gyerekeket néztünk irigykedve – mi is terveztünk fürdést erre a napra, volt is nálunk fürdőruha.

Végül a sors ismét kegyes volt hozzánk. Mikor már nagyon gyanús volt, hogy rossz felé jövünk, felsétáltunk egy házhoz, ahol megismerkedtünk egy nagyon kedves családdal. Vízzel, gyümölccsel kínáltak minket, és mikor kérdeztük, hogy merre kell mennünk, hogy meg tudjuk nézni a völgyet közelebbről, Yasar a családfő, intett, hogy kövessük. Karon ragadta 3 gyönyörű gyermekét, Beyza-t, Burak-ot és a kis Yusuf-ot, így hatan indultunk el a völgybe, mint egy nagycsalád. A bejárat ott volt a pimasz kölykök mellett, épp csak a lépcsőt nem vettük észre a kocsma előtt. Büdös csibészek, hát ezért nevettek! Persze mi meg csak mosolyogtunk magunkban, hisz nekik „köszönhettük”, hogy megismerkedtünk a Kaya családdal, és most nem kettesben, hanem a három gyermekkel és apjukkal sétálhattunk a csodás kanyon alján. Yasar egyébként Németországban dolgozik, ott is élnek kint az év nagy részében, de most nyárra hazajöttek. Így persze németül beszélgettünk, már amennyire én tudok németül. Négy évig tanítottak a középsuliban, de sajnos akkor még nem volt ennyi magamhoz való eszem se, így nem sok ragadt rám. Bezzeg ha most visszautazhatnék az időben, úgy kiosztanám a 14 éves Árpikát, hogy tanulja azt a németet, hogy csuda! Amikor annyi szabadidőm volt, és ingyen tanítottak, én nem figyeltem oda, mert még nem értettem, mekkora kincs az, ha az ember beszél egy nyelvet.

Persze azért így is nagyszerűen elvoltunk Yasar-ékkal, a kis Yusuf talán 4 éves lehetett, hamar kézen fogta Zitát, és így sétáltak, aranyosak voltak. Nevettük is Zitával, hogy magunkkal kéne vinnünk ezt a jó forma gyereket, egynek pont jó lesz… :) Na de most már essen pár szó az Ihlara völgyéről is, mert igazán megérdemli, nem akármilyen hely.

A völgyet inkább kanyonként kell elképzelni, végig vezet egy turistaút az alján, ami javarészt a patak mellett vezet, aminek a vize elég tiszta, fürdésre kiválóan alkalmas, vannak is erre néhol mélyebb részek. A völgy két oldalát hatalmas sziklafalak szegélyezik, amelyekben lépten-nyomon barlanglakások és templomok találhatóak. Ez egész valami fantasztikus összképet alkot, ami nagyon tetszett nekünk. Lent a völgy alján zöldell a természet, csörgedezik a patak (fürdésre hív), feljebb pedig, ha felbukdácsolunk a sziklákon a függőleges sziklafal aljáig, szinte minden méteren találunk valahol egy bejáratot, ami vagy egy templomba vezet, vagy sötét és izgalmas járatokba (fejlámpa volt nálunk), amelyek vagy csak úgy bevezetnek a szikla mélyébe, vagy egy másik helyen kibukkannak a sziklafal oldalában, mondjuk 5 méterrel feljebb. :) Szóval az egész marha izgalmas és érdekes. A templomok pedig Zita számára külön érdekesek voltak, mivel ő hívó katolikus, ezek neki mind-mind apró kis gyöngyszemek voltak, amelyeket nagyon élvezett felfedezni.

Valahol két kilométer után találtunk egy alkalmas helyet a fürdésre, átöltöztünk egy bokor mögött, és megmártóztunk a kellemesen hideg patak vizében. A gyerekek rettentően élvezték, a kis Yusuf – a kedvencünk – szinte sikítozott örömében, ahogy fröcskölt minket a vízzel. Nagy élmény volt ez a völgy így velük, igazán élveztük, hogy nem csak kettesben sétálunk ezen a gyönyörű tájon, hanem egy török családdal, a sok apró pöttöm gyermekkel. A fürdés után még megkínáltuk őket a csokis kekszünkből, aztán elbúcsúztunk egymástól, ők hazaindultak, mi pedig folytattuk, még két kilométert a völgy következő kijáratáig. Az igazán szép templomok csak ezen a szakaszon következtek, a kijáratnál pedig a völgynek még egy eddig nem látott, gyönyörű szakaszát láthattuk felülről. Valami káprázatos volt a látvány, de ezt talán vissza is adják a képek valamennyire. (Figyeljétek a bal alsó sarokban a képen az „Ihlara” feliratot kövekből kirakva a patak alján!) Annyira megnéztem volna anno itt az életet a völgyben, amikor lakták is ezeket a lakásokat, micsoda érzés lehetett egy ilyen helyen élni.

A völgy oldalába felérve azonnal találtunk fuvart, az első srác, akit leszólítottam, három barátjával Nevsehir-be tartott.

Kicsit összehúzták magukat hátul, így befértem melléjük negyediknek. Zita pedig az ő kezdeményezésükre előre ült, hogy ne kelljen a fiúkkal zsúfolódnia! A sofőr srác kicsit beszélt angolul, így el tudtunk valamennyire beszélgetni. Ők is nyaraláson vannak itt, amúgy Konya-ból valók, négyen jóbarátok, akik most fedezik fel Kappadókiát. Már sötét volt, mire Nevsehirbe értünk, ők pedig egy dzsámit kerestek az esti imádságukhoz, segítettem nekik egyet találni a GPS-el. A dszámitól már csak 10 percet kellett sélálnunk, és visszaérkeztünk vendéglátónkhoz, Mehmethez.

a blogot a www.berekinyaralas.hu támogatja

Autóstoppal Kappadokiában 1. rész - Göreme

Mai éveleji blogbejegyzésünk Zita és Árpi jóvoltából jut el hozzátok, akik jelenleg Guatemala környékén bicikliznek, de korábban bejárták már Kappadokiát is.

Két napot azzal töltöttünk, hogy autóstoppal felfedeztük Kappadókiát. Első nap Mehmet munkába menet eldobott minket az autójával a közeli főútig, ahol először ettünk egy-egy lahmacun-t (az eddigi legolcsóbb, másfél lírás áron!), majd kiálltunk stoppolni az út szélére.

Azért választottuk a stoppolást Kappadókia felfedezésére, mert elég fáradtak voltunk 7 nap folyamatos bringázás után, Kappadókiába pedig nem csak körbenézni, hanem pihenni is jöttünk, az itt eltöltött néhány nap alatt nem csak a látnivalókat szándékoztunk megtekinteni, hanem fel is szerettünk volna töltődni. Ha pedig bringával indultunk volna útra ezeken a napokon is, bizonyosan tovább fáradtunk volna, és nem is fért volna bele az időbe ennyi minden.

A Sakli Kilise

Stoppolni egyszerű volt és nagyszerű: Két perc nem telt el, felvett minket egy tanár, aki Avanos-ba tartott gyerekeket nyári táboroztatni. Ez pont kapóra jött nekünk Göreme-ig, hiszen arra igyekeztünk. Először Uchisar mellett száguldottunk el, ez a hely arról híres, hogy gyakorlatilag egy nagy sziklatorony, ami telis-tele van barlanglakásokkal. Fel lehet menni a tetejére – belépő ellenében – és körbe lehet nézni odafentről, ahonnan állítólag gyönyörű kilátás nyílik egész Göreme völgyére. Mi ezt most kihagytuk, mert úgy gondoltuk, ha Göreme után még lesz  kedvünk, de előbb irány a fő látnivaló, a Göreme Open Air Museum! Fuvarosunk írtó rendes fickó volt, egyszer még meg is állt a kedvünkért, kiszálltunk és elsétáltunk együtt egy kilátóhelyig. Gyönyörű kilátás tárult elénk az Uchisarhoz legközelebbi sziklás mellékvölgyre. Sziklatornyokat láttunk mindenfelé és elképesztő sziklaalakzatokat, amíg a szem ellát. Újjongtunk Zitával örömünkben! Végre eljutottunk hát ide, itt vagyunk Kappadókiában, utazásunk 48-adik napján, túl 2400 kerékpárral megtett kilométeren.

Emberünk elvitt minket egészen az elágazásig, ahonnan már csak 500m-t kellett sétálnunk a szabadtéri múzeum bejáratáig. Séta közben egy nagy sárga táblára lettünk figyelmesek: „Sakli Kilise”. Tudtuk, hogy a Kilise templomot jelent, ezért a szemközti vendéglőben rákérdeztünk a dologra. Nagyon segítőkészek voltak, elmondták, hogy csak pár száz métert kell másznunk fel a vendéglő mögötti dombra, és felérünk egy gyönyörű helyre, ahonnan pazar a kilátás a környékre, és ha  szemfülesek vagyunk, észrevesszük az ösvényről jobboldalt lefelé vezető kis lépcsősort ami a Sakli templomhoz vezet. A sziklába vájt templom ugyan le van zárva, de a bejáratából látni mindent. Mindez még a múzeumon kívüli területen található, így teljesen ingyenes. Persze, hogy kapva kaptunk az alkalmon, és megmásztuk a dombot. Szandálban kicsit nehézkes volt, de bőven megérte az élményért, útközben még barlanglakásokat is láttunk, és a látvány tényleg csodás volt odafentről, a kistemplom a hegy gyomrában pedig egészen elképesztő. Ami furcsa volt, hogy a nyugatra lévő völgy oldalában található szállodából hangosan bömböltették a rádiót, ami nem igazán illet a hely szelleméhez… :)

Mikor visszaértünk a dombról a vendéglőnkhöz, én elrohantam fotózni gyermekkorom kedvenc rajzfilmjének a Dalton fivéreknek a lovardáját, és mire visszaértem a vargabetűből, azt láttam, hogy Zita már össze is barátkozott a vendéglősökkel, akik még az üres vendéglőben várták a vendégsereget – ugyanis ekkor még kora délelőtt volt. Leültünk hát vendéglős barátaink köré, a főkolomposuk egy nagyon jó arc srác volt, kiderült persze, hogy kurd, mit is várhatnánk kurd barátainktól, mint határtalan nyitottságot és jófejséget. Na meg teát és pogácsát, és egy kellemesen eltöltött órát, internettel. Miután kellemesen kipihentük magunkat a vendéglő feletti sziklák árnyékában, gondolkodás nélkül megkértük kurd barátunkat, hogy had dugjuk fel a netbookunkat tölteni a pult mögött, amíg bemegyünk a szabadtéri múzeumba. Érdekes, hogy pár perc beszélgetés után kialakult feléjük egy olyan bizalom részünkről, hogy tényleg minden félelem nélkül otthagytuk náluk a netbookunkat, a legfontosabb informatikai eszközünket, rajta minden fényképünkkel és egyéb fontos információkkal. Még csak fel se merült bennünk a bizalmatlanság.

Marco-val és Mike-al a Göreme Open Air Museum-ban

A múzeum bejárata előtt összefutottunk Marco-val, a holland sráccal, aki egy bérelt bringával járta Göreme-t, hamar csatlakozott hozzánk, így már hármasban jártuk tovább a sziklákat. Miután kicsengettük fejenként a 15 lírás belépőt, egy térképhez szerettünk volna hozzájutni. Zita egy fickónál látott egyet, leszólította és a dolog vége az lett, hogy nem csak térképünk lett, hanem egy negyedik „csapattársunk” is. Mike Chicago-ból való, és Marco-hoz hasonlóan, egy esküvő miatt indult útra, csak ha már erre járt, a lagzi előtt jól körbe is nézett a környéken. Micsoda véletlenek… Hiszen végül is, mi is egy esküvő miatt keltünk útra! :) Így történt, hogy végül négyen mászkáltunk körbe a múzeum sziklavermeit és sziklába vájt templomait. Idegenvezetőnk nem csak Mike Lonely Planet útikönyve volt, hanem a Kindle-n megtekinthető angol wikipedia is. Bent a múzeumban egy kört lehetett végigjárni, meg tudtunk nézni néhány érdekes barlanglakást, de ami a fő attrakció volt, azok a sziklába vájt keresztény templomok. Anno itt nagy keresztény élet lehetett, itt tudtak elmélkedni az akkoriak, az biztos. Ezen a vidéken el lehet gondolkodni az élet dolgairól, főleg anno, micsoda érzés lehetett itt élni, sziklákba vájt lakásokban élni. Vagy mit érezhettek azok az emberek, akik 1500, vagy talán még több éve kivájtak egy sziklafalból egy hatalmas, oszlopos csarnokot, majd gyönyörű freskókkal festették ki a falait és a mennyezetet – templomot alkottak a természetből. A csodás az, hogy ezekből néha csak egy apró kis ajtó látszik a szikla oldalában, ám azonban, ha azon belépsz, belül elámulsz, olyan a látvány. Persze azóta, hogy ezeket valóban templomnak használták, fordult párat a világ, és mielőtt még restaurálták volna, volt, hogy a törökök pl. galambtárolónak használták ezeket a templomokat. :)

Göreme-ről visszafele menet két stoppal jutottunk vissza Nevsehir-be, először egy friss házaspár vett fel minket, ők is nászúton voltak. Ma mindenki esküvőről jön, vagy esküvőre igyekszik, akikkel összefutunk. Este Mehmetnél Zita nagyon finom gulyáslevest főzött, én pedig végre befejeztem egy 10 perces kis zenész slideshow-t a videószerkesztőn. Amíg 3 órán keresztül rendszerezte a videót a kis netbook, addig Mehmettel megnéztünk egy animációs filmet, aranyos volt, szórakoztató, és felejthető – ezért már nem is emlékszünk a nevére. :)

a blogot a www.berekinyaralas.hu támogatja