Eljutni a Fekete-tenger partjára

Mai blogbejegyzésünk Zita és Árpi jóvoltából jut el hozzátok

Csak érjük el a buszt!

Nevsehirben még eltöltöttünk egy napot, amikor kb. semmi említésre méltó sem történt, majd másnap elindultunk a buszpályaudvarra. A jegyeink már megvoltak Samsun-ba, és Mehmet megtudta nekünk telefonon, hogy lehet bringákat szállítani a buszon, de mi azért nem voltunk teljesen nyugodtak, ezért elindultunk jó pár órával előbb a buszhoz.

Épp csak azt felejtettük el megtudni Mehmettől, hogy hol van a buszállomás, ezért az otthonától nem messze, egy nagyon jó kis vendéglőben – ahol egész előző nap hédereltünk – még megálltunk egy percre, és megnéztük a neten a buszállomást. Rövid keresgélés után megtaláltuk a busztársaság csak törökül beszélő honlapján egy térképen. 4km-re volt, de ezen a négy kilométeren sikerült megmásznunk két igen combos emelkedőt, így tartott vagy fél órát, mire odajutottunk. De hová? A jelölt helyen nem volt más, csak egy bazi nagy pláza, és bárhogy is mértem, nem fért be alá egy buszállomás, már csak azért sem, mert egy nyamvadt buszt sem láttam a környéken. Megtudtuk a közeli benzinkúton egy angolul jól beszélő fazontól, hogy a buszállomás biza nem itt van, hanem még két kilométert kell tekernünk az autóúton, majd a sok piros zászló után balra megtaláljuk, amit keresünk. Ekkor már alig volt egy óra hátra a busz indulásáig, ezért nem voltunk teljesen nyugodtak. Hát még akkor, amikor az a nyamvadt főút egy igen kiadós emelkedővel köszönt ránk. A teherautók is csak nyögve tudtak felmenni a végeláthatatlan meredélyen, közben persze ránk puffogták fekete kormukat. De most nem ezért voltam mérges, hanem azért, mert nem voltak képesek azok a rohadt buszosok frissíteni azon a rohadt honlapjukon, azon a rohadt térképen azt a rohadt buszállomásuk helyét, ezért most itt szívunk a fölfelében, és ki tudja, odaérünk-e a buszhoz. Húú, de nagyon begurultam, elhúztam előre Zitától, épp csak látótávolba maradtunk, de én közben hangosan ordítva káromkodtam bele az égbe, és közben persze tepertem, ahogy bírtam, nehogy lekéssük a buszt. Már azzal vigasztaltam magam, hogy lám, annyira ideges vagyok, hogy ha lekéssük azt a rohadt buszt, képes leszek még arra is, hogy leordítsam az összes rohadt buszos fejét az összes általam tudott nyelvet és kézjelet használva, akár még a nagyfőnökig is elpatáliázok, addig amíg nem adnak nekünk egy ingyen jegyet a következő buszra, merthogy a busztársaság trehánysága miatt késtük le a buszunk, amire megvolt a jegyünk.

Ez persze nem volt így 100%-ban igaz, mert ha kellő időben utánakérdezünk a buszállomás pontos helyének (ami egyébként Mehmet lakásától nézve az átellenes oldalában volt Nevsehirnek, a városon kívül), és idejében elindulunk, mindez nem történt volna meg, de ez akkor nem jutott el az elborult agyamig, amiben ekkor csak az kattogott, hogy el kell érnünk a buszt, el kell érnünk a buszt! Amit végül elértünk persze, szűk negyed órával az indulás előtt megérkeztünk a buszállomásra. Ez alatt a rövid idő alatt ki kellett váltani a jegyünket a pénztárnál, és szét kellett kapni a bringákat. Le kellett kapni a csomagokat, a csomagokból ki kellett venni azokat a cuccokat, amire a 11 órás buszút alatt szükségünk lesz, le kellett szerelni a fejtámlákat és szét kellett szedni kicsit a kormányművet, nehogy megsérüljön mint ahogy egyszer történt Rómából hazafelé a repülőúton.

A buszút ehhez képest már nagyon nyugodt volt. Amíg volt feszültség a kis netbookban (2-3 órát), addig tudtam naplót írni, de közben nem felejtettünk el a tájban is csodálkozni. Kayseri milliós lakosságú városa mellett egy hatalmas, hófödte hegyre lettem figyelmes. Mivel volt nálunk Wikipedia a zsebben (Kindle), utánanéztem, az Erciyes dagi (ejtsd: Erdzsijes dá’ű) valóban közel 4000 méter magas, azért van rajta hó még ilyenkor a nyár közepén is, amikor idelent (1000m-en) tombol a 40 fok gatyarohasztó hőség. A másik érdekes dolog az volt a buszon, amikor rászóltak Zitára, hogy kint van a dereka, és ez mennyire nem jó, és nem szép. Zita persze egy kendővel ezután eltakarta a derekát, és eddig rendben is lett volna a történet, ám nem sokkal később ugyanez a fiatalember, a háttámlákba szerelt kis TV-n bikiniben táncoló lányokat bámult, és azok nem zavarták… Ti értitek ezt? Mert mi nem. :)

Camping Üvegtigris – Samsun

 

Samsunba éjjel fél egykor érkeztünk meg a busszal. Pontosabban Samsun határába, merthogy megint nem a város közepén volt a buszállomás, hanem kint, a várostól néhány km-nyire. Ami fájt nekünk, hogy ezen a néhány kilométeren egy szemmel láthatóan nagyon meredek kaptató várt ránk. Ezért meg sem próbáltunk az éjjel bejutni a városba, hanem kerestünk egy táborhelyet. A buszállomástól 100m-re sem, egy Üvegtigris-szerű helyet találtunk. Sajnos a tulaj már nem volt ott, de úgy voltunk vele hogy egy olyan vendéglős, aki az asztalok közé egy hatalmas veteményeskertet ültet, biztosan van olyan jó arc, hogy nem hajt el minket, ha reggel észreveszi, hogy a büféskocsija mögötti gyepen sátrazunk, ott ahol még a vendégteret sem zavarjuk.

Reggel aztán a világosban már láttuk, hogy a hely legalább egy hónapja nem üzemel. Egy figura a közeli földekről odajött hozzánk, először csak az egyik széket vette kölcsön a szürethez, aztán amikor látta, hogy miféle népek vagyunk, hozott nekünk mindenféle gyümölcsöt, meg nagy, széles mosolyt az arcán.

 

Miután összeszedtünk táborunk, nekiveselkedtünk annak a csúnya, gonosz emelkedőnek, ami az első, és az utolsó volt ezen a napon. A levegő bár nem volt olyan meleg mint a szárazföld belsejében, viszont sokkal-sokkal nedvesebb volt itt a tenger partján, ezt már egyből érezni lehetett.

Samsum nem sok jót tartogatott számunkra, szűk, zsúfolt utcákon ereszkedtünk le a parti főútra. Ezek az utcák igazi életveszélyt jelentettek számunkra. Padkájuk vagy 40cm magas volt, így nem hogy fel ugratni, feltenni sem tudtuk a bringákat a járdára egy könnyen, ha arról volt szó. Mindemellett az út valami nagyon csúszós kőből készült, és nagyon sűrűn volt rakva rácsos csatornafedelekkel. A rácsok párhuzamosan voltak az úttal, és olyan szélesek voltak, hogy még a mi vastag kerekeink is beleakadtak volna. Egy találkozás egy ilyen csatornafedéllel tuti bukást jelentett volna, ezért csak nagyon lassan és óvatosan haladtunk ezeken az utcákon, amelyek valóságos akadálypályát jelentettek nekünk – képzeljetek mindemellé még nagy forgalmat is.

 

Végül persze épségben kiértünk a főútra, ami széles leállósávval szolgált számunkra, és állandó zajjal és bűzzel járó, nagy forgalommal. Komolyan, akkora zaja volt ennek az útnak, hogy amikor megálltunk az első kútnál és leültünk pihenni, én egyre csak azt vártam, hogy oké mennek az autók, de biztos csak egy lámpa miatt vannak ilyen sokan és mindjárt csillapodik a forgalom… Persze nem maradt abba, egyre csak zúgtak, zúgtak az autók, zúgott a fejem is, próbáltam magam rendbe tenni egy két literes lónyállal, de nem jutottam sokra. Végül aztán, ahogy eltávolodtunk Samsum hatalmas városától, 15-20km múlva csak elcsendesedett kicsit a forgalom és elviselhető lett a lét az út szélén, le tudtuk venni a maszkokat is.

folyt. köv

a blogot a www.berekinyaralas.hu támogatja