Közkívánatra. ATLANTIS

LEGOLAND
A második tematikus blokk a vízalatti világot mutatja be képekben.

 A hatalmas tengeri akváriumban jól elfértek egymás mellett a halak és a LEGO emberkék.

Búvár úszkál Atlantisz romjai között, körülötte a halak sokasága.

A felderítést mélytengeri búvárhajó is segíti.

Épségben megmaradt Posseidon szobor a tenger mélyén.

Itt-ott feltűnt egy kisméretű cápa is.

Ősi szobor a víz alatt.

Különféle egzotikus halak úszáltak békésen a romok között.

A felfedező búvárok munkáját a  vízalatti búvármotor is nagyban megkönnyítette.

A sötétben szivacsok, koraalok, és más vízi növények és állatok bújtak meg.

Az elsüllyedt kalózhajó kincseit a kapitány csontváza még most is védelmezi.

Csapatmunkában folyik a terület régészeti feltárása.

Az ősi szobor sértetlen maradt az évszázadok alatt a tenger fenekén, de az óvatlan búvárt hirtelen egy polip karja ölelte körül. 

Az eddig nyugodtan úszkáló halak hirtelen megriadva menekültek minden irányba.

Egy hatalmas cápa úszott el előttünk.

A rák egykedvűen figyelte a felette történteket.

A korallok és szivacsok között Némo és barátai úszkáltak nyugodtan.

  

Az óriási cápa nem fért bele a képbe, mivel a fejétől a farkáig 2 méter, farkától a fejéig 2 méter,  összesen 4 méter hosszú volt.

Ha tetszett, oszd meg az ismerőseiddel.

Ha neked vagy ismerőseidnek vannak hasonló utazási élményei, küldd el, kiteszem.

Esőtánc a Fekete-tengernél

Mai blogbejegyzésünk Zita és Árpi jóvoltából jut el hozzátok

augusztus 19th, 2011

Hosszú pihenő Görele-ben – Végre eláll az eső

Az eső délután nagy örömünkre elállt végre, ezért ünnepélyesen le is húztuk magunkról a vízálló ruházatot és eljártuk az esőtáncot. Egy Görele nevű városkában megálltunk pihenni. Igen, megint arról fogok írni, hogy micsoda vendégszeretetben volt részünk, mert egyszerűen csak ezzel teltek a napjaink, bárhol voltunk, bármit csináltunk, mindig, mindenütt azt tapasztaltuk, hogy a helyiek nagyon kedvesek velünk. Ez pedig annyira azért nem zavart minket, hogy emiatt a semmi közepén álljunk  meg, mert mindig szükségünk volt legalább vízre, ha másra nem, ehhez pedig emberek között kellett megállnunk. De az emberektől általában nem csak vizet kaptunk, hanemm sok minden mást is. :) Görele-ben például internetet, áramot, két kávét sok süteménnyel, két teát naaagy péksüteményekkel… Mindezt úgy, hogy közben nekik ramadán volt, és nem ehettek, nem ihattak. Mi csak megálltunk egy ingatlaniroda és egy kisbolt előtt, mire elözönlettek a népek, leültettek az iroda előtti kisasztalhoz, és szépen lassan elénk tettek mindent. Egy valamire azonban nekem már régóta nagy szükségem volt, és az az internet. Annyira kellett már egy jó internetkapcsolat, hogy már szégyenlős sem voltam, kértem. Kértem és kaptam, a boltosoknak kíváló wifijük volt, gyors internetkapcsolattal, és első kérésre, a legtermészetesebb dolognak vélték, hogy megosztják velem a hozzáféréshez szükséges jelszót. Így sikerült feltölteni a videót, amit már Isztambul óta szerkesztgettünk, és amit szegény kis netbook egyik éjjel 3-4 órán át renderelt, mire elkészült. Ezek után idáig váratott magára, amíg egy olyan netkapcsolatot találtam, amivel fel lehetett tölteni – nagy öröm volt ez.

Közben megjelent egy fickó is, aki újságírónak vallotta magát, ez abból is látszott, hogy egy drágább tükörreflexes fényképezőgéppel lövöldözött ránk, és aztán mutatta is a weboldalt, ahová feltöltötte rólunk a cikket. Bár egy mukkot nem értettünk belőle, de a linkekből úgy tűnt, a cikk nem csak rólunk szól, hanem az ingatlanirodáról is, egyfajta reklámként. Mi ezt persze nem bántuk, szívesen leszünk egy cikk erejére bármilyen cégnek a segítségére, ha cserébe asztalt, székeket, áramot, és annyi finomságot kapunk tőlük, mint amit ekkor kaptunk. Bár kétlem, hogy a két dolog között volt bármi összefüggés. Mondjuk az ingatlanirodás csaj kb. gondolatolvasó volt, épp indultunk volna tovább, hogy mégse előttük – mert a ramadán miatt „éheztek” – együnk, amikor megjelent egy tálcával, ami tele volt péksüteménnyel és teával.

Szóval nehezen szabadultunk Görele-ből is, de nem bántuk az itt eltöltött órákat, jó dolgunk volt itt, és sok fontos dolgot el tudtunk intézni közben az interneten. Azzal az érzéssel gurultam innen tovább, hogy végre minden rendbe van, sikerült elrendezni mindent. Plusz még erre rájött az az érzés, hogy végre, végre valahára elállt az eső, szóval összességében nagyon jókedvűen és talán ezért is nagy lendülettel gurultunk tovább Görele-ből. Egy városban még megálltunk enni pár falatot, aztán a napot 74km végeztével fejeztük be.

Mehmeték kertjében

Már jó ideje nézegettünk sátorhely után, amikor megpillantottunk egy viszonylag rendezett kis kertet, egy nagy, de nem túl puccos házzal. Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, mindketten tudtuk, hogy ez jó hely lehet sátrazásra. Kis keresgélés után megtaláltuk a családfőt az út túloldalán, a tengerparton, aki valamilyen úton módon ahogy ránk nézett, tudta mit akarunk, mondta, hogy „csádor” (sátor), és bólogatott, majd mutatta a kezével, hogy ott állítjuk fel a sátrunkat a kertjében, ahol csak akarjuk. Ez épp hogy csak sikerült, már integettek, hogy menjünk és együnk velük. Éhesek voltunk, ők meg sokan voltak, úgyhogy nem nagyon ellenkeztünk. Sajnos nem volt nálam a fényképezőgép, pedig egy képet megért volna, ahogy idős, fiatal, férfi, nő, anyós, após, nagypapa, nagymama, gyerek körbeült egy nagy kerek asztalt, telis-tele jobbnál jobb ételekkel. Ennél az asztalnál kaptunk mi helyet.

Este aztán a fogunkat se moshattuk a kertben, mindenhez behívtak minket a házba, és amíg Zitára vártam, hogy őutána enyém lehessen a mosdó egy percre, az öreg Mehmet Cemil behívott a nappaliba. Én először nem örültem ennek, mert vágni lehetett a füstöt, és fáradt is voltam már a további szocializálódáshoz, de aztán Mehmet megint, mintha gondolatolvasó lett volna, kimondta a varázsszavakat: „PC, Internet”. Erre persze már ugrottam, és esti mesének végignéztük együtt a 10 perces Budapest-Isztambul videót, amit szemmel láthatóan nagyon élvezett. :)

Bringatisztítás és szerelés Mehmettel

Következő nap Mehmeték behívtak magukhoz reggelizni, és még azt a négy tojást sem hagyták kifizetni, amiért Zita ment el Sebla-val, a velünk kb. egy idős lányukkal vásárolni. Mehmeték megengedték, hogy akár több napot is maradjunk a kertjükben, és mivel nem találtunk szállás Trabzonban, nem láttuk ezek után sok értelmét továbbmenni, ezért úgy döntöttünk, maradunk, és ezt a napot a biciklik letisztogatására szántuk. Eszméletlen mocskosak lettek a bringák a több napos esőben való használattól. Végigsikáltuk a láncot benzinnel, majd a hátsó fogaskereket, és az első lánctányért is. Az első lánctányért egészen szét kellett kapni, mert különben a lánctányér védőtől és a hajtókartól nem fértünk volna hozzá rendesen. Még jó, hogy induláskor még az első napokon mondták az útitársak, hogy nem néz ki túl jól az első lánctányért, mert így most tisztogatás után különleges figyelmet szenteltem neki, és bizony már erősen láthatóak voltak a kopás nyomai, eléggé meggyötörte már a lánc a fogaskereket, rendesen megnyomta az oldalukat, ezért úgy döntöttem, ha már kétféleképpen lehet feltenni ezt a lánctányért, akkor a következő 4000km-en megkoptatjuk azoknak a fogaskerekeknek a másik oldalát is. Addig meg akár a föld alól is kerítünk két tartalék lánctányért, arra az esetre, amikor ez a gyári már túlságosan elnyűtté válna.

Miközben tisztogattuk a bringákat, Mehmet csatlakozott hozzánk, nem szólt semmit, csak jött a benzinnel, hozott magával egy rongyot,

és egy öregember türelmével olyan szép fényesre sikálta a pedált és a hajtókart, hogy talán még újkorában sem volt olyan soha. Megható volt az öregember segítőkészsége. Látszott rajta, hogy örül, hogy segíthet, és amit csinált, az szívvel-lélekkel csinálta, és kiválóan, én nem csináltam volna olyan szépen, pedig a mi kerékpárjaink.

Fürdés a Fekete-tengerben

Estefelé Zitával lementünk a nagy pocsolya partjára, megmártóztunk a Fekete-tengerben. Jó volt a parton lenni, csak játszani és élvezni a tengert, szaladgálni a parton, és  

köveket dobálni a vízbe, kacsáztatni őket a hullámok felett. Vagy csak hagyni, ahogy a hullámok fel-le dobáljanak minket. Nem tudom, miért hívják Fekete-tengernek a Fekete-tengert, de el tudom képzelni, hogy azért, mert sok helyen – mint például itt is volt – egészen sötét színű a homok a tengerparton, szinte fekete.

Fecundus Balbus kalandjai folytatódnak...

Centro de Recuperacao, Camaçari - Coqueiro

Sajnos nem csak a téma iránti érzékenységem, hanem valós súlya eredményeként lépten-nyomon találkozom a droggal kapcsolatos hírekkel, problémákkal. A Magyarországon népszerű drogoktól eltérően itt a crack fogyasztás a legjellemzőbb. Sokan füveznek is, de a grammonkénti 1 realos, azaz 100 forintos ára vélhetően senkit nem fog romlásba dönteni. Természetesen a minőségtől függően, ez 3 real is lehet, ami szintén nem egy jelentős összeg. A crack azért népszerűbb a kokainnal szemben, mert olcsóbb.

"Sao Paulo Crackolandia kerülete volt Brazília első, és a mai napig legnagyobb ilyen negyede. 2000 függőnek ad otthont. Mostanra szinte minden nagyvárosban kialakultak hasonló körzetek. A közelmúltban napvilágot látott tanulmányok szerint Brazíliában 1 - 1.2 millióra tehető a crack használók száma, ami világviszonylatban a legmagasabb." [1]

A Kolumbiából és Bolíviából származó olcsó kokain kerül itt piacra. A szintetikus drogok megjelenésével az Egyesült Államokban csökkent az igény a kokain iránt, így új piacként, most Brazíliába áramlik. Érdekes összehasonlítani az árakat, a UNODC (United Nations Office on Drugs and Crime) 2012-es jelentése alapján. [3] Egy grammnyi kokain utcai ára, amerikai dollárban:

Ausztrália 300

Egyesül Államok 174.2

Irán 126.3

Ausztria 97.3

Magyarország 72.1

Nigéria 32.5

Paraguay 20

Brazília 12

Kolumbia 3.5

Bolívia 3.5

A szembetűnő különbségek óriási haszonnal kecsegtetnek, amiért egyesek akár ölni is képesek. Aztán ott vannak a használók, akik elkeseredettségükben szintén borzalmas dolgokra képesek.

"Például 2010-ben, Brazíliában, durván tíz percenként gyilkoltak meg egy embert. Az ország saját Igazságügyi Minisztériuma szerint is több mint 49 900 ember halt erőszakos halált abban az évben, kétharmadukkal lőfegyver végzett.

Más latin-amerikai országoktól eltérően, Brazília nem rendelkezik olyan nyilvántartó rendszerrel, mely nyomon követné a szervezett bűnözéshez és a drogokhoz kapcsolódó erőszakos haláleseteket. A rendelkezésre álló adatok azonban némi betekintést engednek a problémába. 1980-ban, a kokain felbukkanása előtt, a gyilkossági ráta 11.7 / 100 000 volt. 2010-re ez a szám több mint a kétszeresére emelkedett, 26.2 / 100 000 volt." [2]

A drog, és az azzal kapcsolatos bűncselekmények tehát egyre növekvő számban vannak jelen a mindennapokban. Brazília ennek ellenére nem rendelkezik stratégiával ennek megoldására, vagy kompenzálására. Egy cikkben azt olvastam, hogy napjainkban szívesebben tetszeleg az ország a feltörekvő gazdaságú nagyhatalom képében, mint a problémákkal küzdő latin-amerikai államéban.

A fentiek tükrében tehát egészen meglepő volt, hogy itt, Camaçari - Coqueiro körzetében egy rehabilitációs otthon működik. Felkerestem őket. A látogatásom előtti napon egyeztettünk Felipevel egy ott dolgozó segítővel, hogy másnap meglátogatnám az intézményt. A nyelvi nehézségek áthidalására brazil barátomat, Jhonatant kértem meg. Az első benyomásom az volt, hogy a hely túlzsúfolt és kissé..., hogyan is fogalmazzak, viseletes. A lakók viszont ugyan olyan barátságosak és mosolygósan kíváncsiak, mint a "ráckeresztúri srácok". Bár előző nap szót ejtettünk a látogatásomról, mégis kicsit értetlenkedve fogadtak. Ezen a félreeső vidéken feltehetően nem jellemzőek az intézménylátogatások. Miután tisztáztuk, hogy ki vagyok, mit szeretnék, sikerült nekiindulnunk. A következő kérdés, amin fennakadtunk, a fényképezés volt. Felipenek fel kellett hívnia a felettesét, hogy engedélyt kérjen. A telefon végül Jhonatanhoz került, aki elintézte, hogy szabad utat kapjunk.

A házban harminc férfit tudnak elszállásolni, az intézmény nem koedukált. Az utolsó négyzetcentiméterek is ki vannak használva, az apró szobákban háromemeletes ágyakon alszanak az itt lakók. Egy általam 12 négyzetméteresnek saccolt szobában például négy darab háromemeletes ágyat, azaz tizenkét fekhelyet számoltam meg. További ágyakat láttam a folyosón, de van aki a teraszon, egy matracon alszik.

Az intézmény alkoholistákat, drogosokat és mentális zavarokkal küszködőket is fogad, térítési díj nincsen. Elvárás a teljes absztinencia, beleértve a fizikai-, és verbális agressziót is. A szabályok megsértése "disciplina"-t, fogalmazzunk úgy, következményeket von maga után. Ez lehet korlátozott kimenő, de akár kizárás is. Maximum kilenc hónapot tölthetnek itt az arra rászorulók. Felipe szerint ez elég kell hogy legyen az újjászületéshez. Egyébként ő maga is józanodó szenvedélybeteg, két éve nem használ cracket. Ő vezeti a kis irodát, ahol például a lakók iratait tárolják, az asztalon számítógépet is láttam. A házban lakik, váltótársa nincsen. Az intézmény keresztény szellemiségben működik, kapcsolatban áll a salvadori evangelikus egyházzal, de csak minimális támogatást kap. Az épület maga bérlemény, két éve ad otthont drogosoknak. Felipe azt mesélte, hogy korábban a gyülekezet tagjai saját otthonukba fogadtak be srácokat. A lakók ellátását és élelmezését a családok és külső adományok segítségével tudják megoldani.

A hátsó udvart keresztül-kasul szövik a szárítókötelek, a mosoda egy kis fedett helyiség a kerítés tövében. Mosógépet nem láttam.

Az udvarban leghátul a konyha és az ebédlő található. Ez is, mint minden ezen a környéken, nyitott. A hőmérséklet még a leghidegebb és esősebb júniusi, júliusi hónapokban sem süllyed 25C° alá. Mit mondjak? A magyar egészségügyi szabványoknak semmilyen tekintetben nem felelnének meg az ételkészítés körülményei, itt viszont ez van. A bejárat felett tábla hirdeti, hogy lakók csak munkatárs engedélyével léphetnek be, ami azért indokolt, mert volt rá precedens, hogy eladták az élelmiszert.

Az étkezővel átellenben egy kis ólszerű építményre lettem figyelmes. Kiderült, hogy itt tudnak nyílt lángon sütni, főzni. Kicsivel arrébb veteményest láttam, ami helyi adottságokhoz képest egészen szép teljesítmény. A környéken ugyanis az óceán közelsége miatt kevés a termőföld, homokos a talaj.

Visszakanyarodtunk a főépülethez. A bejárat mellett idős bácsi ül, tolókocsihoz szögezve, mellette fiatalabb srác..., talán ő felügyel rá?

A napirend szerint: 7h ébresztő, 8h reggeli, 9h ima, biblia óra, utána takarítás, 12h ebéd, majd a délelőtthöz hasonlóan folytatódik a délután.

Bár látogatásomkor délelőtt tíz óra volt, a teraszon, a folyosókon elszórva emberek aludtak, voltak akik csak feküdtek és beszélgettek. Kicsit közéjük guggoltam. A hely szellemének megfelelően mindegyikük Bibliát szorongatott.

Ők maguk Salvadorból, a szomszédos nagyvárosból jöttek, de elmondták, hogy messzebbről, még Sergipéből, a szomszédos államból is vannak itt. Ez talán semmit mondó információnak tűnik, de ha belegondolunk abba, hogy Brazília akkora mint Európa, Bahia állam pedig mint Franciaország, rögtön más megvilágítást nyer az információ. Alkalmi beszélgető partnereim egyike egy negyven éves crack függő, már két hónapja az intézmény vendége. Sokadik próbálkozása a mostani. Kérdeztem őket az AIDS-ről, egyetértő bólogatással adták tudtomra, hogy nagyon is tudják miről van szó, itt is az intravénás használók közül szedi áldozatait.

Balgaság volna a részemről ha bármilyen véleményt alkotnék egy ilyen rövid látogatás után, az érzéseimet viszont megoszthatom. A helyet kevésbé éreztem fegyelmezettnek, mint a Magyarországon ismert rehabilitációs otthonokat. Felipén a lelkesedést és Istenbe vetett túláradó bizalmát éreztem. Magával ragadó a hit és odaadás ami életben tartja az intézményt. Lelkes integetéssel és széles mosollyal vettünk búcsút egymástól, pár lépés után mégis szomorúság lett úrrá rajtam, amikor Jhonatan előhúzott egy rövid listát, amit az egyik lakó adott neki. Nem kért sokat, a gyűrött papírdarabkán három tétel szerepelt: kenyér, margarin, keksz.

 2013.09.22.