fecundus balbus kalandjai folytatódnak...
Arembepe
Kicsit több, mint tíz órás repülés után érkeztem Salvadorba, a gép ajtaján kilépve a korábbról már jól ismert fülledt, párás meleg csapott arcon. Jó érzés volt, különösen azért, mert nem számítottam rá. Lagosban volt a legsúlyosabb a helyzet, ott egyből leszakadt a tökömről a víz. Addig azt hittem, hogy ez csak egy jópofa frázis, de nem. Velem megesett. Kuala Lumpurban a légkondícionált reptérről kilépve volt olyan érzésem, mintha belépnék valahova.
Salvadorban tehát, az "Uh, azt el is felejtettem, hogy itt ilyen lehet a klíma!" futott át az agyamon. Útlevél ellenőrzés, egy óra. Vámvizsgálat... nincs. Kint aztán már Evelyn várt. Evelyn az első vendéglátóm itt Brazíliában, és életem első önkéntes-munkaadója. Az autóban lassan kezdett körvonalazódni a története. Arembepe közelében vett egy hatalmas telket, és egy természetközeli pihenőcentrumot szeretne csinálni belőle. Korábban Salvadorban élt, de Németországban született. Itt nőtt fel, az édesapja a Mercedesnek dolgozott Sao Paoloban. Több mint húsz év után ugyan hazaköltözött, de "honvágya" volt, ezért, ha jól emlékszem '96-'97 óta Brazíliában él. Egy darabig tanított a salvadori egyetemen. Kicsit szétszórt, de nagyon rendes.
Pár szót a sitio-ról. Sitio a birtok. Egy condominiumban, azaz több telket összefogó, bekerített területen van, egy falu szélén. Evelyn már korábban is gyakran bérelte a helyet, amikor salvadori munkája során egy kis kikapcsolódásra vágyott. Aztán megvette. Az a fajta ember, aki sokat foglalkozik a lelki, azaz spirituális élettel, amihez ez a környezet tökéletes otthont nyújt. Az elmúlt években számtalan alkalommal rendeztek itt tai-chi oktatást, különböző meditációs foglalkozásokat. Ezek nélkülözhetetlen résztvevője Freddy, a sámán, spirituális vezető és jó barát. Evelyn rajta keresztül ismerkedett meg a lélek rejtelmeivel. A minap én is beültem egy kicsit, és próbáltam meditálni, miközben Freddy spéci üveg tálakon játszott. Az elv ugyanaz, mint amikor a pohár száján kőrözünk az ujjunkkal, de öblös méretei miatt itt igen komoly hangok szólalnak meg. Láttam már hasonlót buddhista szertartásokon, ott réz, vagy talán bronz tálakat kongatnak. Nagyszerű élmény.
A reptérről hazafelé, már az autóból láttam, sőt a repülőtér áporodott szagán éreztem, hogy ez egy remek pálya. A házak nincsenek bevakolva, nincsen rajtuk ablak, az emberek papucsban, vagy mezítláb rohangálnak, az utakon nyoma sincs a szabálykövetésnek, utcai árusok, kutyák... Olyan mint Irak, és azt nagyon szerettem. Az a nagyszerű ezekben az országokban, hogy bárhol lehet vizelni. Természetesen a jó ízlés határain túl. Tankolás közben az autó mellett, vagy bárhol az utcán.
Kaptam egy külön kis házikót, a telek egy eldugott sarkában. Továbbra sem szabad az európai értelemben vett házra gondolni. Betonpadló, osztott ólajtók, zuhanyzó, amin persze nincsen ablak, meleg víz sincsen. Minek? E mellett naponta háromszor kapok enni is. Egy magamfajta lusta disznó számára ez a paradicsom.
Minden reggel érkezik segítség, David, Patrick, Valeria és Wellington személyében. Ők a környező faluban élő gyerekek, akiket Evelyn patronál. Gondoskodnak a kutyákról, összetakarítják a lehullott leveleket, stb. Kapnak reggelit, és egy kis fizetést is. 13-16 éves fiatalok, tehát ímmel-ámmal teszik a dolgukat, ott kummantanak ahol csak tudnak. Angolul nem beszélnek, Magyarországról még nem hallottak, Európát sem tudják megmutatni a térképen, de okostelefonjuk az van. Elkerekedett szemekkel, felvont szemöldökkel és hitetlenkedő "Nóooo"-zással fogadták, amikor elmondtam, hogy nálunk nem terem a kókuszdió. Naponta jön még Mariosa, a házvezetőnő.
Ebben a közegben kéne hasznossá tennem magam valahogy! Evelyn az asztalossággal kapcsolatos ismereteimre számít. Korábban építtetett egy hatalmas nyitott pavilont, ennek a padlózatát kéne megcsinálnom. Klassz kis kihívás, különösen azért, mert nem beszélek portugálul, illetve egyenlőre szerszámok sincsenek. Az elmúlt hét a konstrukció tervezésével, illetve árak utáni kutakodással telt. Magyarul fatelepeken és asztalosműhelyekben jártunk. Természetesen rengeteg egzotikus fafajta kapható, a magyarországi árak töredékért. Az egyik helyen például azt mesélte a tulaj, hogy sok minden azért nincsen készleten, mert a kamionja leragadt az Amazonas környékén a hatalmas esőzések miatt. Szar egy kicsit, hogy nincsen kivel megbeszélnem a szakmai részleteket. Ha a Norbi itt lenne...
Mindezek mellett persze azt érzem, hogy nem teszek semmit, nem érdemlem meg a napi három étkezést, ezért plusz projekteket szervezek. Reggelente 30 percben angol órát tartok a srácoknak, illetve a minap építettünk egy kis kerítést a komposzt köré. Gyakorlatilag abszolút megfelelésben vagyok, alig láttam valamit a környékből.
Egy napot ugyan eltöltöttem már az Evelyn társaságában Salvadorban, de akkor is az autója miatt rohangáltunk. Így viszont elmondhatom, hogy a brazil fatelepek és asztalosműhelyek mellett, már brazil autószerelő műhelyekben is jártam.
Azért egy érdekességet megnéztünk. Bon Fim egy templom, amit a helyiek igen nagy becsben tartanak, mert ugyan katolikus templomról van szó, ez a candomblé egyik központja is. A történet szerint, a XVII. században, egy tengeri viharba keveredett gazdag szivar fogadalmat tett, hogy ha élve partot ér, templomot építtet. Innen a név, Bon Fim, azaz Happy End (ezt hogyan mondjuk magyarul?). Már messziről kicsit furcsának tűnt a rengeteg szalag, amit a kerítésre kötöztek, tekintve, hogy lépten-nyomon találkoztam ezekkel a színes szalagokkal már korábban is, de nem ilyen mennyiségben. A magyarázat a candomblé.
Ennél azért kissé árnyaltabb a helyzet. A condomblé monoteista, azaz egyisten hívő vallás. Szellemeiket, entitásaikat Orishar-nak hívják. Az orisha ugyan istenség, de Isten alatt helyezkedik el. A görög mitológiához hasonlóan minden természeti elemnek, jelenségnek van egy Orisha-ja. Afrikai eredetű, afro-brazíl vallásról van szó mely 1549 és 1880 között alakult ki épp itt, Salvadorban, ami egy igen jelentős áru-, és rabszolga kereskedelmi központ volt a XVI. századtól. Az idehurcolt afrikai papok hozták magukkal tudásukat, elsősorban Joruba gyökerekből. A Jorubák a mai Nigériai területén élnek. Gyakorlói a "szentek fiainak" nevezik magukat. A szertartások zártkörűek, ünnepeik nyitottak. Az ismeretek szájról-szájra hagyományozódtak, irodalma csak a legutóbbi időkben van. Ahogyan említettem, nagyon sok Orisha van, akik egy-egy tulajdonságot, viselkedésformát, életszemléletet személyesítenek meg. Történeteik tanulságosak, sok tekintetben hasonlítanak a katolikus szentekhez.
A kis kitérő után vissza a szalagokhoz. A különböző színű szalagok egy-egy Orisha-t jelölnek, akinek köszönetet nyilvánítanak, vagy épp a segítségét kérik.
Pár nappal később aztán egyedül is bementem Salvadorba. A buszjegy 4 realba kerül, és az út kicsit több mint egy óra. Egy barokk óvárostól eltekintve, amit a UNESCO kipofozott, lepukkant hely. Ami a legrosszabb, nem tudtam csak úgy kedvemre kószálni, mivel az elszórt "normális" helyeket az illegálisan épített favellák választják el egymástól. Szó szerint, az utca egyik felén jobbnál jobb autók sorakoznak egy drága étterem előtt, viszont egy 180°-os fordulattal már félmeztelen szemétguberálók láthatók egy favella tövében. Mindenki arra figyelmeztet, hogy vigyázz, mert kirabolnak! A házigazdám, az utcán rám akaszkodó "jóakaróm", az eltévedt nénike, aki tőlem kér segítséget... Ráadásul a fizimiskámmal, ugye kicsit nehezen olvadok bele a tömegbe, tekintve, hogy Bahiában él Brazília legnagyobb fekete közössége. Bevallom eleve kicsit becsokizva érkeztem Brazíliába, mert már otthon is mindenki paráztatott a bűnözéssel kapcsolatban. Persze mindenki csak hallott valakiről, akit kiraboltak, megloptak, leszúrtak, de olyannal még nem találkoztam, akivel ez meg is esett.
Bekeveredtem viszont egy istentiszteletre, amit nagyon élveztem. A zenészek dobokon játszottak, számomra teljesen ismeretlen volt a liturgia, mindenki mozog, táncol. Ha nem látom a keresztet a templom tetején, azt is gondolhattam volna, hogy egy karizmatikus keresztény gyüliben vagyok. Evelyn később elmesélte, hogy annak idején ez volt a 365 salvadori templom közül az egyetlen, ahova a rabszolgákat is beengedték. Salvador de Bahia ezzel pipa.
Itt a környéken viszont nagyon jól érzem magam. Jókat kuncognak rajtam a kajaárus lányok, mert nem tudok portugálul. Aranyosak, nem vernek át. Erre számítottam a vidékkel kapcsolatban. Nem is tudom milyen érzéssel írhatnám le, de szórakoztató kis élethelyzet volt, amikor itt a falu főterén egy fogatlan fekete nő, fülig érő mosollyal, és a legnagyobb odadással készítí a kajámat, én közben próbálom benyalni magam azzal, hogy kézzel-lábbal elmutogassam milyen fasza volt a tegnapi táp, amit készített... és egyszer csak egy hangrobbánás hátulról! Elkerülte a figyelmemet, hogy egy krapek mögém parkolt egy Land...Rover, Cruiser szerű autóval, aminek a rakterét teljes egészében kitöltötte egy hangfal. Becslésem szerint két, kb. 75-100 Wattos mélysugárzóval, négy középpel és további négy cincogóval. Ebből zúdúlt rám a hangorkán egy helyi sláger formájában. Közben sokat mondóan rám-rám pillantott, mintha azt mondaná: Na ennél szarjál nagyobbat haver!
Aztán itt van a közelben Arembepe, ami egy költői kis település. Persze kissé műanyagnak is tűnhetne az éttermeivel, boltjaival, de az európai turisták hiánya még ezt is elviselhetővé teszi. A part viszont kétségtelenül pazar. A fáma szerint annak idején Janis Joplin, Mick Jagger, Roman Polanskiés és más hírességek is töltöttek időt, a közelben, egy hippi kommunában. Biztos vagyok benne, hogy testedzéssel és napozással múlatták a napjaikat, esténként pedig nagyokat sétáltak a parton. Mi mást tehettek volna egy olyan országban, ahol a napsütés és a csapadék mennyisége ideális a fűtermeléshez, illetve napjainkban is csak 15 euroba kerül egy gramm kokain?
hamarosan folytatjuk......
hamarosan folytatjuk......
a blogot a www.berekinyaralas.hu támogatja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése