2014. ÁPRILIS 7., HÉTFŐ
Mai bloggerünk Jeti.
Folytatjuk Indonéziában átélt kalandjait.
Kuala Lumpurból fillérekért át repültünk Banda Acehbe (Szumátra), ahonnan csak 50 perc kompozás, Pulau Weh álomszép szigete. A reptéren miután megkaptuk a vízumot és felvettük a zsákokat felkerestem az illemhelyet és ezt a táblát találtam:
Az oké, hogy ne guggolj rá, de ki az a szerencsétlen, aki a WC-ben akarna mosogatni, ráadásul a reptéren. Na jó, inkább hagyjuk.
Kimentünk a reptérről és taxival (90 000 Rp = 1800 Ft) jutottunk el a 35 km-re lévő kikötőhöz. Biztos van helyi busz is, de nem szerettük volna lekésni délután kettes kompot. Fél egy felé értünk oda, és mint kiderült csak négykor indul a komp is, meg a speedboat is. Na jól van, hát nem baj. Elütjük ezt a pár órát könnyedén. Beültünk a legközelebbi kávézóba és pillanatok alatt lespannoltunk a tulajjal. Rákérdeztem, hogy nincs-e kölcsön mocija pár órára. Neki nem, de az egyik haverjának volt. Kibéreltük a vasparipát 3 órára (30 000 Rp) és berobogtunk Banda Acehba. A város meglepően tiszta és rendezett, biztos a 2004-es tsunami utáni adományokból tudták, így kipofozni. Rengeteg az új ház és meglepően sok a növény és a parkosítás. A belvárosban óriási mecsetet találtunk.
Leállítottam a motort, felvettük a sarongot és beléptünk a kertbe. Mindenki megbámulta a két vadidegent és jöttek hozzánk ismerkedni.
Több kézfogás és fotó után tudtunk belépni mecsetbe,
épp a belső dekorációt figyeltük, amikor jól öltözött úriember lépett hozzánk és megkért, hogy ha nem vagyunk muszlimok, akkor hagyjuk el az épületet.
Kiültünk a kertbe és ott beszélgettünk, amikor a gyomrom megkordult. Átmotoroztunk a közeli kifőzdébe, ahol tipikus indonéz ételek tömkelege várt ránk. A módszer a következő, átnézel az üvegen, meglátod a finomságokat és ráböksz, hogy melyikből szeretnél enni. Aztán kiszolgálod vagy a néni téged és végül fizetsz. Szedtem is bundába csomagolt krumplipürét, tonhalat, zöldséget és tempét, amire ittam jeges teát és végül fizettem 20 000 rúpiát (400 Ft). Jóllakottan ültünk fel a motorra és visszafelé beugrottunk az útszéli netcaféba csekkolni a foglalásunkat. Minden okés.
Ritkán foglalok szállást és mint kiderült, most is teljesen felesleges volt.
A kikötőbe visszatérve leadtuk a motort és megvettük a jegyünket. Kevesebb, mint egy óra hajókázással jutottunk el Indonézia, legnyugatabbi szigetére, de akadtak olyanok is, akik nagyon hasznosan töltötték idejüket.
Kiszállás után motoros hiénák tömege fogadott minket. Lefixáltam az árat (80 000Rp/2fő) az egyik oldalkocsis moci gazdájával és 50 percen keresztül robogtunk az Iboih beachre.
Útközben hangulatos falvak, áttetsző vizű tó és szűz őserdők mellett értük el, a dzsungellel körül ölelt strandot.
Sofőrünk felhívta az Iboih Inn tulajdonosát, aki pár percen belül csónakot küldött értünk. Hiába ez a nemes gesztus, így sem tudtuk megkedvelni. Már érkezéskor közölte, hogy a diszkont ár, csak akkor érvényes, ha most kifizetünk minimum 6 éjszakát. Gyakorlatilag még meg sem jöttünk és a szobákat se láttuk. Mutatott többfélét, kiválasztottuk az egyik tengerre néző, drágább bungalót (350 000 Rp), mondván megérdemeljük a hajnali kelés és a hosszú utazás után. A szoba tényleg szép és tiszta, de a teraszról sajnos jobban látszanak a kígyózó kábelkötegek és az előttünk lévő bungaló teteje, mint a tenger. Visszamentem a nénihez és megbeszéltem vele, hogy reggel 10-ig választ adunk. Nem tudom miért, de azt éreztem, hogy nem ez a mi helyünk.
Reggel elindultam körbejárni a partszakaszt, a szomszédban rátaláltam a Yulia’s Inn-re, ahol a bungik közvetlen a parton vannak, függőágyas terasszal és senki és semmi nem zavarja a kilátást. „Ha rákerestek a linkre, akkor pont a mi házunkat fogja mutatni kezdőképként.”
Ja és az ár 150 000 rúpia, azaz 3000 Ft. A különbség pusztán csak annyi, hogy itt nincs klíma, de nem is kell, mert estére kellőképp lehűl az idő. A két tulajdonos srác nagyon jó arc, állandóan mókáznak és az éttermük is teljesen rendben van. Gyorsan összepakoltunk és áthurcoltunk hozzájuk.
Most már értem miért kérte volna előre az öreglány a lóvét. Két éjszakát töltöttünk itt, de találtunk ugyanennyiért, egy ennél is sokkal szebb szállást a Green Houseban.
A hely nem csak a nevében és a bungalók színében zöld, hanem a recepcióról jövő füst is megerősített minket ebben. A tulaj, Eric és baráti köre, éjjel nappal szívott és valami más bolygón lebegett. Mindegy is, a kégli full extrás és a hetünk is csodálatosan telt a szigeten.
Ahhoz képest, hogy monszun van csak az első napon esett az eső, de azt is végigmoziztuk a teraszról, ami nagyobb, mint eddig bárhol.
Ráadásul a ház mellett be tudtunk menni a tengerbe, ahol őket láttuk leggyakrabban:
A korallok nem épp a legszebbek, de rengeteg a hal. Tűzhalak,
bohóchalak,
papagáj
és pillangóhalak
tömegével úszkálgattunk. Az egyik nap megcéloztuk a szemközti kis szigetet és átúsztunk.
A sodrás nagyon erős volt, de sikeresen megbirkóztunk vele, viszont rengeteg plankton csípést gyűjtöttünk be. Amint partot értünk, az egyik büfés srác meglátta rajtam a temérdek csípést, gyorsan kibontott egy zacskó instant kávét és mutogatta, hogy kenjem magamra. Mint kiderült nem a kávé, hanem a cukor van jótékony hatással az égető csípésekre. Habozás nélkül magamra kentem és kezdett múlni az égetőérzés. Utólag visszagondolva még így is megérte a kiruccanás, mivel itt sokkal színesebb volt az élővilág, és halak is nagyobbra nőttek,mint nálunk.
Miután szereztünk térképet a szigetről, úgy döntöttünk, hogy motorral fogjuk felfedezni. Erictől béreltünk egyet (80 000 Rp) és így szabadon csavaroghattunk bármerre. Elsőként az ország legnyugatibb csücskét kerestük fel. Eleinte falvak között, majd dzsungelen át vezetett utunk
a 0 kilométerkőhöz. Letettük a mocit és megörökítettük a pillanatot, hogy itt lehetünk ezen a csodálatos helyen.
Viszont a nap is szépen sütött és igen jól esett az árnyékban elszürcsölgetni a frissen szedett kókuszlevét. Innen a sziget fővárosába, Sabangba vezetett az utunk. Menet közben több kilátónál is megálltunk
és élveztük a sziget nyújtotta szépségeket.
Sabangban bekajáltunk és átnéztünk a 3 kilométerre fekvő Sumur Tiganévre hallgató strandra.
A tengerparton kókuszpálmák között sétálva találtunk rá a dél-afrikai tulajdonban lévő Freddies nevű panzióra. Szívesen sznorkeleztünk volna, de az erős hullámzás miatt, szinte semmit se láttunk volna, ezért inkább beültünk a bárba és dinnyelével kárpótoltuk magunkat. Visszafelé még útba ejtettük a sziget belsejében található tavat és kicsit mászkáltunk a partján, hogy kinyújtóztassuk megfáradt végtagjainkat.
Otthon jöttünk csak rá, hogy nem is olyan kicsi ez a sziget, mint hittük, mert több mint 100 kilométert motoroztunk és még nem jártunk mindenhol. Másnap ismét sznorkeleztünk, de ezúttal megúsztuk plankton csípés nélkül. Viszont a sziget még általunk felfedezetlen része továbbra is hívogatott. Kibéreltük még egy napra a motort és ezúttal a keleti oldalt céloztuk meg. Előtte még beugrottunk a Lumba Lumbabúvár resortba, de sem a szállás sem a strand nem nyerte el tetszésünket. Ja igen, egész Aceh tartomány, beleértve Pulau Weh-t is szigorúan muszlim etikett szerint van kormányozva. Alkoholt szinte sehol nem lehet kapni. A szigeten is csak két helyen árulnak itt és a Freddiesben. Természetesen ennek megfelelően meg is kérik az árát (kis dobozos sör 30 000 Rp). Kissé sokalltam az árat és inkább visszaültünk a mocira.
A Lumba Lumba előtti elágazásnál jobbra fordultunk és közel 20 kilométeren keresztül, szinte senki emberfiával nem találkoztunk. A jó minőségű aszfaltút, végig dzsungelen keresztül vezetett, helyenként klassz kilátással a tengerre,
amíg be nem értünk az első faluba. Innen vezet fel az út a mini vulkánhoz. Itt most ne egy bazi nagy krátert képzelj el benne füstfelhővel, hanem az őserdő közepén levő sziklás részt,
ahol vulkáni utóműködések vannak.
Aki hoz magával tojást, itt meg tudja főzni, aki nem az kénytelen megelégedni a kénes kigőzölgések fotózásával. Mi nem vittünk magunkkal, így hát maradt az utóbbi lehetőség.
Miután kielégítette kíváncsiságunkat a mini vulkán, azt találtuk ki, hogy visszamegyünk a Freddiesbe és újra próbálkozunk a sznorkelezéssel. Ezúttal sikerrel jártam. Voltak ugyan hullámok, de nem zavarták a látási távolságot és így megcsodáltam a szálloda előtti zátony színpompás víz alatti világát. Ezek után már nem sokalltam a 30 000 rúpiás sör árát. Kicsit még napoztunk, aztán kényelmes tempóban elindultunk hazafelé.
Szóval aki Szumátrára készül, annak mindenképpen ajánlanék pár nap kitérőt erre a csodálatos szigetre. És ha még nem győztelek volna meg, akkor nézd meg ezt a két videót.
- 1. a víz alatti vulkán:
hamarosan folytatjuk!
a blogot a www.berekinyaralas.hu támogatja
