2014. december 17., szerda

INDONÉZIA

Mai vendégbloggerünk Jeti.
Egy régebbi kalandozásából válogattam.
A mai esős, hűvös időben jóleső lehet egy melegebb éghajlati úti beszámoló.
Jó olvasgatást.

Indonézia fogva tart

Andit kikísértem a sorongi reptérre, ő haza én pedig Jayapurába repültem. Van még tíz napom és szeretnék bejutni PNG-be (Pápua Új Guinea). Leszállás után pikk-pakk átpakoltam a kis zsákomba szükséges dolgokat, megvettem a visszaútra szóló (Jayapura-Makassar) repjegyem és beadtam a nagy zsákomat megőrzésre a Lion Air irodájába. 

A reptéren még összefutottam a raja ampati németekkel, épp a wamenai gép indulását várták. Természetesen nekik is több órás késett. Váltottunk pár szót, majd beültem kajálni, biztos ami biztos alapon. Jóllakottan sétáltam ki a reptérről, jóformán még ki sem értem a főútra, amikor 3 fiatal vett fel. Ők Entropba, Jayapura egyik külvárosába tartottak, ami innen 30 km. A lány a férjével, a bátyja elé jött ki, akivel egy gépen utaztam. Sentani szélén megálltunk tankolni és már épp indultunk volna, amikor nagy ordibálást hallottunk. Az ostoba kutas csaj elfelejtette kihúzni a pisztolyt a tankból. Jót röhögtünk, megvártuk amíg visszateszi és továbbálltunk. 20 kilométer után jutottunk el az elágazáshoz, ahol nekem jobbra kellett fordulnom. Ők befordultak és kivittek a belvárosból. Abepurában tettek ki és amikor látták, hogy gyalogosan indulok el, ezt nem nagyon értették. Megálltak mégegyszer és elvittek a 60 km-re levő határhoz. Én mondtam nekik, hogy nem tudok fizetni a fuvarért, de ők nem is így gondolták. Szombat volt, még ők sem jártak ott és gondolták segítenek rajtam. Útközben kiderült, hogy mindannyian Szumba szigetéről származnak, a lány turisztika szakra jár, a férje hotelben portás, a bátyja pedig valami bányaipari cégnél dolgozik. Jókat dumcsiztunk és útközben az egyik település szélén épp piac nap volt. Megálltunk. Vettek főtt kukoricát, rambutánt és salakot. Mire végeztünk a lakomával meg is érkeztünk a PNG határhoz. Itt aztán jött a pofára esés. Az indonéz vámos szerint a pápua oldalon nem adnak vízumot, de próbáljam meg, addig ő nem pecsétel nekem, mert utána nem jöhetek vissza. Rendyék átvittek a másik oldalra. Ott a pápua határőr hibátlan angolsággal közölte, hogy ő nem tud vízumot adni, azt csak Jayapurában a követségen igényelhetek. Na ez csúcs, főként, hogy szombat van és hétfőig tuti zárva lesz a követség. Néhány hete a Surat Jalant kiállító rendőrtől hallottam, hogy jöjjek csak ide bátran a határhoz, beütik a vízumot és mehetek is. Hát nem. Közben indonéz barátaim fotóztak és látták, hogy szomorúan jövök visszafelé.



Ők felajánlották, hogy visszavisznek Jayapurába, én pedig éltem a lehetőséggel. Eleinte arra gondoltam a strandon sátrazom, de aztán megláttam a térképen a Vihara Arya Dharma nevű buddhista kolostort.

2003-ban, amikor végigstoppoltam Délkelet-Ázsiát, akkor rengetegszer sátoroztam kolostorokban, gondoltam itt miért ne. Rendyék házhoz vittek. A kolostor a város szélén, nagyon jó kis nyugis, erdős részen van. Megkerestem az itt élő szerzetest, aki örömmel fogadott. A kertben kinéztünk egy árnyas placcot és oda vertem fel a tegnap vásárolt sátrat (kép közepétől picit balra pálma alatt).



Pápuáról mindenkitől azt hallottam, hogy sokkal drágább, mint Indonézia, ezért vettem sátrat, hogy így ott és akkor tudjak tábort verni, amikor és ahol szeretnék. A szerzetes Kalimantanon (Borneó indonéz oldala) született, ahonnan gyerekkorában elköltöztek Jakartába és azt érezte pár éve, hogy változtatni szeretne az életén. Elment Kuala Lumpurba, beállt szerzetesnek és felvette a Bhante Vira Nanda nevet. Több év után visszatért Indonéziába és a buddhista közösség ide küldte. Épp Sentaniba készült tanítást adni. Meghívott engem is. Megmosakodtam, tiszta pólót vettem fel és már mentünk is. Ott már várt minket a kínai család, felmentünk a bútorüzlet feletti lakásba, belépve mindenki nagyon örült és a terasz felé mutogatott. Kint várt minket a terülj asztalkám: tofu, tempeh, sült zöldség, bambuszrügy és sok más finomság. Amíg mi ettünk, Bhante segítői beállították a technikát. Vacsora után az emberek leültek a nappaliban, a segítők leoltották a lámpát és befűztek egy rövidfilmet. Miután vége lett, szerzetes barátom a gyerekeket kérdezgette a filmről játékos formában.




Látszólag nagyon élvezték és mindenki nagyokat kacagott. Nem akart nagyon mélyre menni, csak játékos formában megismertetni őket az alapokkal. A tanítás után kaptunk friss meleg buktákat és néhány fánkot útravalóul. Érdekes volt látni, hogy a résztvevők kivétel nélkül kínaiak, ami valahol logikus is, mert a pápuák keresztények, a jávaiak muszlimok. A kínaiak pedig alapból buddhistának születnek, legalábbis errefelé.




Reggeli kávézás közben Bhantétól megtudtam, hogy  miért van szinte minden kínai templomban teknősbéka. Ki tudja?
Válasz egyszerű az ő kultúrájukban a teknős a hosszú életet szimbolizálja. Hát az a rohadék Raja Ampaton, ezt biztos nem hallotta még soha, különben nem gyilkolászná őket.
Vasárnap révén ő kilenctől fogadta az adományokat, majd tízkor kezdődött az imádság. Érdekes volt a templomban vásznat és projektort látni, de hát errefelé is változik a világ.


Baloldalon ültek a nők, a jobbon pedig a férfiak. Érdekes, hogy a kineziológia és a Balinéz vallás szerint is a bal az anyai oldal és a jobb az apai. 
A templomban mindenki az ünnepi ruháját viselte, a jávaiak batikolt ingben, a többiek pedig kockás vagy csíkosban ültek a földön. Megjött Bhante is, aki igen modern szerzetes: okostelefonnal jár, kólát iszik és tévét néz. Megtartotta az imát, levetített egy reklám filmet a legfiatalabb szerzetesekről, aztán elbeszélgetett mindenkivel. Miután véget ért az ima elsétáltam a közeli hindutemplomhoz, ami épp felújítás alatt állt, errefelé ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag atomjaira szedték. Viszont megtudtam, hogy merre van a PNG követség. Mivel sok dolgom nem volt, ezért elindultam, hogy megkeressem. Ma ugyan vasárnap van, de legalább holnap célirányosan mehetek oda. A buszon persze akadt egy okoskodó nő, aki elküldött a belvárosba, nyilván ott senki nem tudta hol van. Megláttam az egyik luxusszállót, bementem és megkérdeztem. Ők sem tudták, de legalább megnézték a neten. A recepciós a kezembe nyomott egy papírt, hogy ezt mutassam meg a mikrobuszosnak. Ez állt rajta:Balai Wartawan.
Odafelé pont útba esett a környék legfelkapottabb strandja, a Pantai Hamadi és gondoltam körülnézek. 10 percnél nem is maradtam tovább. Töménytelen ember és még több szemét.



Még szerencse, hogy nem itt aludtam. Visszasétáltam a főútra leintettem az entropi buszt és a sofőr kezébe adtam a cetlit. Ő bólogatott és 5 perc sem telt el már meg is érkeztem. Beléptem a Balai Wartavan épületébe és három srácot találtam ott. Megkérdeztem hátha tudják merre van a követség. 
-          Gyere elkísérünk - ajánlották. 
Elsőként a pénzváltóhoz vittek, ahol váltanak kinát (PNG pénz), aztán kézzel-lábbal elmutogattam nekik hogy nem pénz, hanem vízum kell. Összenéztek és megmutatták a közeli épületet. A követség Entropban a Le Premier hotel mellett van.



A nyitvatartásról persze nem volt semmi információ kifüggesztve. Beléptem a hotelbe és megkérdeztem a recepciósokat. Az egyik nem tudta, de a másik határozottan állította, hogy hétfőtől péntekig reggel 8-16-ig van nyitva. Pár órám elment a keresgéléssel, de legalább addig is telt az idő. Délután még kinéztem a Base G névre hallgató strandra. Na ez viszont tökjó hely, fehér homokos, pálmafás és tiszta. Beültem az árnyékba olvasni, közben árusok jöttek-mentek. Az egyiktől vettem főtt kukoricát és a lemenő nap fényében elmajszoltam. A strandról stoppal jutottam be a plázához, egy Sulawesiről származó doki és a feleségének segítségével. Onnan vissza Entropba, aztán pedig a kolostorba. Este bekéredzkedtem a mosdóba és korán nyugovóra tértem.

Éjjel esett az eső, de az egyrétegű kínai sátor meglepően jól bírta, eltekintve a cipzáros bejárati részt, ahol kisebb tócsa keletkezet. Arrébb tettem a lábam és az eső hangja kellemesen elringatott. Hajnalban kínai vartyogásra ébredtem. Próbáltam visszaaludni, de nem sok sikerrel, mivel egyfolytában ordibáltak. Hatkor felkeltem, körülöttem már mindenki ébren volt. Amit mögöttem kolostor épületnek hittem, arról kiderült, hogy kínaiak lakják és ők zajongtak hajnalban. Bementem mosakodni, elbúcsúztam Bhantétól és mentem a követségre. Már nagyon vártam, hogy meglegyen a vízumom és mehessek PNG-be. Háromnegyed nyolcra értem oda és csak vártam és vártam, de semmi nem történt. Úgy fél 10 felé észrevettem az épület falán valami icipici lapot rajta nyomtatott szöveggel. Szabad szemmel nem tudtam elolvasni, de a fényképezőgép tizennyolcszoros zoomjával igen. A tartalmától nem lettem boldog. Ez állt rajta: a követség június 6-10.-ig zárva tart a királynő (angol) születésnapja miatt. Várható nyitás kedden június 11.-én.



Király holnap is jöhetek vissza.
Ez a nap kicsit lassan telt. Beültem a plázába olvasni,



aztán megkerestem a határ felé tartó buszt és délután röplabda meccset néztem.




Kiléptem a stadionból és beültem a közeli étkezdébe. Kellőképp jóllaktam és mentem volna a strandra aludni, amikor két fickó jött szembe. Az egyikük Vincent tökéletes angolsággal megszólított és 10 perc beszélgetés után meghívott magukhoz éjszakára. Ő angolt tanít maszekba és cserébe csak annyit kért, hogy tartsak vele az egyik tanítványához. Igent mondtam a meghívásra. A világ végén Abepurában laktak a kolostortól még vagy 20 percnyire. Az egyetemnél szálltunk le a buszról és gyalogoltunk jó negyed órát. A hely ahol laktak, olyan kollégium féle, egymás mellett rengeteg, pici lakrésszel. Ők négyen laknak az egyszobás, nappalis, WC-s apartmanban. Lepacsiztunk a rokonaival, megfürödtem és mentünk a diákokhoz. Addigra már kicsit fáradt és nyűgös voltam. Persze a diákok se voltak közel, valahol a hegy tetején laknak. Próbáltam velük beszélgetni, de nagyon nem ment. Szerintem fáradtak is voltak meg, váratlanul is érte őket a találkozás a fehér emberrel. A füzetüket nézték egyfolytában, majd többször megkérdezték ugyanazt. Aztán amikor rákérdeztem, hogy mióta tanulnak angolul kiderült még csak 5 hete. Így már érthető, hogy szegények miért nem voltak a toppon.




Megköszönték a segítséget és visszamentünk Vincenthez. Megágyaztam magamnak a földön és eldőltem. Persze egész éjjel beszélgettek vagy TV-t néztek és így túl sokat nem tudtam aludni. Végre reggel lett, megköszöntem a vendéglátást és siettem a követségre. Nagy örömömre már nyitva volt a kapuja és sepregették az udvart. Kilenckor nyit, addig még van félórám. Hamarosan vigyorgó fehér srác jött felém az utcán. Ő amerikai, Sulawesin él három éve és angolt tanít. Két éve már járt PNG-ben és nagyon tetszett neki. Viszont engem teljesen lebeszélt az országról. Ma kedd van, legjobb esetben is csak délutánra érném el a határt. Ott semmilyen közlekedés nincs csak taxi, ami nagyon drága. PNG-ben nem lehet stoppolni, mert nincsenek autók. Utak vannak, de ha napi két teherautó elmegy rajta, akkor már szerencsés vagy. A repülő horror pénz és menetrend szerinti buszok sincsenek. Vanimo az első város kb. 40 km a határtól, viszont a következő település onnan legalább 8-10 óra. Nekem meg már csak 5 napom maradt. Hétfő reggel repülnék Sulawesire, délután Balira este pedig haza. És ha kilépek az országból, akkor új vízumot kell szereznem. A határon nem adnak, de Vanimóban van követség, csak hát az is zárva van a hétvégén. Ezek után én is úgy gondoltam, hogy sok értelme nincs most odamennem. Elérkezett a kilenc óra, beengedtek az épületbe. Mondom lesz, ami lesz megkérdezem. És ekkor jött a pofára esés mindkettőnknek. A követség ugyan nyitva van, de a nagykövet Jakartában, ezért most nem adnak vízumot. A srác majdnem elsírta magát. Direkt idetelefonált többször is, kitöltötte a papírokat, megvette a belső repjegyeket közel 2000 dollárért és ezek közlik vele, hogy ez mind elúszott. Megkértük őket, hogy legalább mobilon hívják már fel a követet, de arra se vették a fáradtságot. Amerikai barátom igen kétségbe volt esve, mert június 12.-ére (másnap) volt repjegye. Álltunk és vártunk, de semmi nem történt. Indonézül könyörgött nekik, de mintha meg se hallották volna. Azt mondták délután jöjjön vissza. Én már láttam, hogy nem megyek PNG-be, ezért „B” verziót kezdtem el gyártani. Elsőként pénzt kell váltanom, ha itt maradok. Bementünk a bankba, ők nem váltanak eurót, csak dollárt és abból is csak 100-ast. Megmutattam a srácnak a váltót, ő megkérdezte a kina árfolyamot, én meg az eurót. 
Csapnivaló. 
1 euró = 10 000 rúpia, bárhol máshol az országban 12 400 körül van, de hát ez Nyugat-Pápua. Váltottam 100 eurót és rögtön buktam 6000 Ft-ot. Viszont van pénzem. Elbúcsúztam a sráctól és kimentem a reptérre. 3 átszállással (Entrop-Abepura-Expo-Sentani) 250 forintból megúsztam az egészet. Mivel itt a környéken már nincs semmi érdekesség, bárhová is akarok menni csak a repülés maradt. Megkerestem a légitársaságokat és körbekérdeztem az árakat. Pápuán még Manokwari és Merauke jöhetett szóba, de mindkettő drága lett volna. Na mondom megkérdezem a Lion Airt, hátha átírják a hétfői jegyemet. Átléptem az ő ablakukhoz, és megszólítottam a mosolygós ügyintéző csajszit. 
-  Hétfőre van jegyem Makassarba, lehetséges volna átírni?
-  Természetesen, 50 000 rúpia (1250 Ft) a kezelési költség. Mikor utazna?
-  Ma.
-  Nézem. Három óra múlva indul a gépünk az megfelelne?
-  Tökéletes.
Késő délután szálltam le Makassarban, Sulawesi fővárosában. Motoros taxival kivitettem magam a Daya buszállomásra és utána jártam, hogy van-e még busz a Mamasaba. Nincsen ugyanis az utolsó 80 km az már igen kátyús, ezért azt javasoltak, hogy menjek Polewaliba és reggel majd találok ott járművet, amivel eljutok Mamasaba. 90000 rúpiáért megvettem a jegyem a buszra. Amíg vártam a buszindulásra, addig írtam SMS-t újdonsült amerikai barátomnak. Fél perc múlva jött is a válasz. Valahogy megoldják a vízumját péntek reggelre. Így is lett.
Kilenc előtt pár perccel szólt az egyik hölgy, hogy készülődjek, mert itt a buszom. Hát igen ez nem volánbusz, hatalmas székek, lábtartó és könyöktámasz. Többször utaztam már ezzel a társasággal és mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani a Bintang Primát. Este kilenckor indultunk és gondoltam van időm bőven szundikálni, hát nem. Hajnali háromkor ébresztettek, hogy megérkeztünk Polewaliba. Kitettek a Mamasába tartó iránytaxik végállomásánál. Ott közölték, hogy reggel kilenckor lesz jármű, addig aludjak. Milyen jó, hogy van nálam sátor, levertem az ofisz melletti telken és reggelig horpasztottam.



Hajnali negyed hétkor krákogtak a sátram előtt és szóltak, hogy kapjam össze magam, mert a jármű előállt. Amíg szedelődzködtem addig a sofőr elment még pár utasért. Pikk-pakk összecsomagoltam és még egy kávé is belefért az időmbe. Nyolcan ültünk a Kijangben és közel öt óra alatt gyűrtük le a 92 kilométert.


Mamasa meghúzódik a nagy testvér Toraja árnyékában és valahogy itt nem működnek a dolgok.

A kormányzó háza hatalmas palota, de az út 60 kilométeren keresztül csak sártenger.
A legdrágább hotelben, megkérdeztem, hogy van-e éttermük. Mit válaszoltak?
Nincs, ez hotel. Jót nevettem miután ránéztem az ütött-kopott poros építményre. 
Aztán ahol találtam éttermet rákérdeztem a sörre. Volt nekik, de nincs betéve a hűtőbe, jeget viszont nem árulnak. Ha bármit kérsz a válasz nincs. Eddig ilyet Indonéziában nem nagyon hallottam. Ha nincs, akkor elmegy a szomszéd boltba és vesz. Itt nem. Viszont turistát se láttam, abban a pár napban, amit itt töltöttem. A közeli Torajaföldön többször is jártam és csodáltam a hajóforma épületeket,



az egyedi temetkezési kultúrájukat




és lélegzetelállító rizsteraszokat.




Itt a táj se annyira lenyűgöző, törzsi házból is kevesebb van




és az emberek se annyira közvetlenek. Megnéztem néhány falut és két nap múlva visszatértem Makassarba, majd Bali érintésével haza.






Következő írásunk Ausztráliából, Sydney-ből egy "drogtanyáról" jelentkezik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése