Eljutni a Fekete-tenger partjára

Mai blogbejegyzésünk Zita és Árpi jóvoltából jut el hozzátok

Csak érjük el a buszt!

Nevsehirben még eltöltöttünk egy napot, amikor kb. semmi említésre méltó sem történt, majd másnap elindultunk a buszpályaudvarra. A jegyeink már megvoltak Samsun-ba, és Mehmet megtudta nekünk telefonon, hogy lehet bringákat szállítani a buszon, de mi azért nem voltunk teljesen nyugodtak, ezért elindultunk jó pár órával előbb a buszhoz.

Épp csak azt felejtettük el megtudni Mehmettől, hogy hol van a buszállomás, ezért az otthonától nem messze, egy nagyon jó kis vendéglőben – ahol egész előző nap hédereltünk – még megálltunk egy percre, és megnéztük a neten a buszállomást. Rövid keresgélés után megtaláltuk a busztársaság csak törökül beszélő honlapján egy térképen. 4km-re volt, de ezen a négy kilométeren sikerült megmásznunk két igen combos emelkedőt, így tartott vagy fél órát, mire odajutottunk. De hová? A jelölt helyen nem volt más, csak egy bazi nagy pláza, és bárhogy is mértem, nem fért be alá egy buszállomás, már csak azért sem, mert egy nyamvadt buszt sem láttam a környéken. Megtudtuk a közeli benzinkúton egy angolul jól beszélő fazontól, hogy a buszállomás biza nem itt van, hanem még két kilométert kell tekernünk az autóúton, majd a sok piros zászló után balra megtaláljuk, amit keresünk. Ekkor már alig volt egy óra hátra a busz indulásáig, ezért nem voltunk teljesen nyugodtak. Hát még akkor, amikor az a nyamvadt főút egy igen kiadós emelkedővel köszönt ránk. A teherautók is csak nyögve tudtak felmenni a végeláthatatlan meredélyen, közben persze ránk puffogták fekete kormukat. De most nem ezért voltam mérges, hanem azért, mert nem voltak képesek azok a rohadt buszosok frissíteni azon a rohadt honlapjukon, azon a rohadt térképen azt a rohadt buszállomásuk helyét, ezért most itt szívunk a fölfelében, és ki tudja, odaérünk-e a buszhoz. Húú, de nagyon begurultam, elhúztam előre Zitától, épp csak látótávolba maradtunk, de én közben hangosan ordítva káromkodtam bele az égbe, és közben persze tepertem, ahogy bírtam, nehogy lekéssük a buszt. Már azzal vigasztaltam magam, hogy lám, annyira ideges vagyok, hogy ha lekéssük azt a rohadt buszt, képes leszek még arra is, hogy leordítsam az összes rohadt buszos fejét az összes általam tudott nyelvet és kézjelet használva, akár még a nagyfőnökig is elpatáliázok, addig amíg nem adnak nekünk egy ingyen jegyet a következő buszra, merthogy a busztársaság trehánysága miatt késtük le a buszunk, amire megvolt a jegyünk.

Ez persze nem volt így 100%-ban igaz, mert ha kellő időben utánakérdezünk a buszállomás pontos helyének (ami egyébként Mehmet lakásától nézve az átellenes oldalában volt Nevsehirnek, a városon kívül), és idejében elindulunk, mindez nem történt volna meg, de ez akkor nem jutott el az elborult agyamig, amiben ekkor csak az kattogott, hogy el kell érnünk a buszt, el kell érnünk a buszt! Amit végül elértünk persze, szűk negyed órával az indulás előtt megérkeztünk a buszállomásra. Ez alatt a rövid idő alatt ki kellett váltani a jegyünket a pénztárnál, és szét kellett kapni a bringákat. Le kellett kapni a csomagokat, a csomagokból ki kellett venni azokat a cuccokat, amire a 11 órás buszút alatt szükségünk lesz, le kellett szerelni a fejtámlákat és szét kellett szedni kicsit a kormányművet, nehogy megsérüljön mint ahogy egyszer történt Rómából hazafelé a repülőúton.

A buszút ehhez képest már nagyon nyugodt volt. Amíg volt feszültség a kis netbookban (2-3 órát), addig tudtam naplót írni, de közben nem felejtettünk el a tájban is csodálkozni. Kayseri milliós lakosságú városa mellett egy hatalmas, hófödte hegyre lettem figyelmes. Mivel volt nálunk Wikipedia a zsebben (Kindle), utánanéztem, az Erciyes dagi (ejtsd: Erdzsijes dá’ű) valóban közel 4000 méter magas, azért van rajta hó még ilyenkor a nyár közepén is, amikor idelent (1000m-en) tombol a 40 fok gatyarohasztó hőség. A másik érdekes dolog az volt a buszon, amikor rászóltak Zitára, hogy kint van a dereka, és ez mennyire nem jó, és nem szép. Zita persze egy kendővel ezután eltakarta a derekát, és eddig rendben is lett volna a történet, ám nem sokkal később ugyanez a fiatalember, a háttámlákba szerelt kis TV-n bikiniben táncoló lányokat bámult, és azok nem zavarták… Ti értitek ezt? Mert mi nem. :)

Camping Üvegtigris – Samsun

 

Samsunba éjjel fél egykor érkeztünk meg a busszal. Pontosabban Samsun határába, merthogy megint nem a város közepén volt a buszállomás, hanem kint, a várostól néhány km-nyire. Ami fájt nekünk, hogy ezen a néhány kilométeren egy szemmel láthatóan nagyon meredek kaptató várt ránk. Ezért meg sem próbáltunk az éjjel bejutni a városba, hanem kerestünk egy táborhelyet. A buszállomástól 100m-re sem, egy Üvegtigris-szerű helyet találtunk. Sajnos a tulaj már nem volt ott, de úgy voltunk vele hogy egy olyan vendéglős, aki az asztalok közé egy hatalmas veteményeskertet ültet, biztosan van olyan jó arc, hogy nem hajt el minket, ha reggel észreveszi, hogy a büféskocsija mögötti gyepen sátrazunk, ott ahol még a vendégteret sem zavarjuk.

Reggel aztán a világosban már láttuk, hogy a hely legalább egy hónapja nem üzemel. Egy figura a közeli földekről odajött hozzánk, először csak az egyik széket vette kölcsön a szürethez, aztán amikor látta, hogy miféle népek vagyunk, hozott nekünk mindenféle gyümölcsöt, meg nagy, széles mosolyt az arcán.

 

Miután összeszedtünk táborunk, nekiveselkedtünk annak a csúnya, gonosz emelkedőnek, ami az első, és az utolsó volt ezen a napon. A levegő bár nem volt olyan meleg mint a szárazföld belsejében, viszont sokkal-sokkal nedvesebb volt itt a tenger partján, ezt már egyből érezni lehetett.

Samsum nem sok jót tartogatott számunkra, szűk, zsúfolt utcákon ereszkedtünk le a parti főútra. Ezek az utcák igazi életveszélyt jelentettek számunkra. Padkájuk vagy 40cm magas volt, így nem hogy fel ugratni, feltenni sem tudtuk a bringákat a járdára egy könnyen, ha arról volt szó. Mindemellett az út valami nagyon csúszós kőből készült, és nagyon sűrűn volt rakva rácsos csatornafedelekkel. A rácsok párhuzamosan voltak az úttal, és olyan szélesek voltak, hogy még a mi vastag kerekeink is beleakadtak volna. Egy találkozás egy ilyen csatornafedéllel tuti bukást jelentett volna, ezért csak nagyon lassan és óvatosan haladtunk ezeken az utcákon, amelyek valóságos akadálypályát jelentettek nekünk – képzeljetek mindemellé még nagy forgalmat is.

 

Végül persze épségben kiértünk a főútra, ami széles leállósávval szolgált számunkra, és állandó zajjal és bűzzel járó, nagy forgalommal. Komolyan, akkora zaja volt ennek az útnak, hogy amikor megálltunk az első kútnál és leültünk pihenni, én egyre csak azt vártam, hogy oké mennek az autók, de biztos csak egy lámpa miatt vannak ilyen sokan és mindjárt csillapodik a forgalom… Persze nem maradt abba, egyre csak zúgtak, zúgtak az autók, zúgott a fejem is, próbáltam magam rendbe tenni egy két literes lónyállal, de nem jutottam sokra. Végül aztán, ahogy eltávolodtunk Samsum hatalmas városától, 15-20km múlva csak elcsendesedett kicsit a forgalom és elviselhető lett a lét az út szélén, le tudtuk venni a maszkokat is.

folyt. köv

a blogot a www.berekinyaralas.hu támogatja

Hazajáró | Somoskő vára

Mai vendégbloggerünk a koos.hu építészeti szakportál. Magyarországi turista célpontjai közül mutatunk be néhányat heti - kétheti rendszerességgel. Köszönjük Miklósnak a lehetőséget!

Hazajáró | Somoskő vára

Olvassák Andrási Zsolt barátomat, a Hazajáró vendégbloggerét: 

Július első hétvégéjén egy újabb tematikus túrát csináltunk, amelynek keretében a nógrádi várak közül látogattunk meg hármat, nem titkoltan a Hazajáró rovat “megbízásából”. Az első úticél máris nevezhető tulajdonképpen egy “hazajáró-extrának”, ugyanis szigorúan véve nem fér bele hazajáró rovatba, ugyanis az “ojjektum” nem a mai Magyar Köztársaság határai között van, azonban annyira különleges fekvésű (alig néhány méterre a fizikai határvonaltól), hogy történelme alapján én nagyvonalúan a sorozatba illőnek vettem.

Korai indulással ismertük el, hogy a nap sűrű lesz, a célpontok is távoliak, több is van. Ráadásul a szombati borongós, bizonytalan idő miatt végülis a vasárnap maradt, ami nem túl kései hazaérkezést is borítékol.

Nagyjából eseménytelen út után értünk Salgótarjánba, a 21-es út hasonlít kicsit a nyolcas útra, bizonyos helyeken széles, bizonyos helyeken éppen építik, elég zűrös. Leparkoltunk a vár alatti parkolóban, ittunk egy kávét a közeli Bazalt Fogadóban (350.- HUF a presszókv), aztán felsétáltunk a várhoz.

Pont jött egy nyugdíjas-csoport, ők lefelé vették az irányt a bazalt-orgonához, úgyhogy mi gyorsan felfelé kanyarodtunk a várromhoz.

De miért rom?

Korai vármagját a vidéken birtokos Kacsics nemzetség emeltette a 13. század második felében. Az Árpád-házi uralkodók férfiágának kihalását követő anarchikus belháború idején a nemesi család kénytelen volt behódolni Csák Máté tartományúr előtt (naná!). A korabeli oklevelek szerint Anjou Károly serege 1320-ban foglalta vissza a Csák birodalomból Fülek és Sirok  várait, ekkoriban kerülhetett királyi kézbe a somoskői várbirtok is. A győztes uralkodó kedvelt hívének, Szécsényi Tamás bárónak adományozta, kinek leszármazottai egészen a 15. század közepéig lakták épületeit.

A török hódítás fenyegető vihara a következő évszázadban érte el Nógrád vármegyét, ekkor kerültek a közeli Salgó és Fülek végvárai a „pogány” seregek hatalmába. Somoskő helyőrsége majd két évtizedig kitartott a két ellenséges vár között. Az Oszmán Birodalom hadai végül 1576-ban rövidebb ostrom után elfoglalták, így egészen 1593 őszéig lengette a szél a török lófarkas zászlót tornyai felett. Ekkor helyőrsége a közeledő királyi sereg elől gyáván megfutamodott. A következő időszakban, jelentős mértékben átépítették védőműveit, például ekkoriban emelték a hatalmas ágyútornyait.

Végső romlását az 1682-es füleki ostrom idején, a környéken portyázó (egyesek források szerint tatár) lovasok okozták, akik felgyújtották épületeit, s ezzel végképp elvesztette hadi fontosságát. Az 1840-es években erre járt Petőfi Sándor és a következőket írta róla az Útirajzokban: „Somoskő nem nagy vár, nem is nagy hegyen fekszik, de bámultam építését, mely gyönyörű öt-, hat-, hétszögű kövekből van.”

a blogot a www.berekinyaralas.hu támogatja

Uganda vagy Kongó?

Mai vendégbloggerünk Eszter, aki szintén elég sok országban megfordult.  

A teljes írást a blog alján levő linkre kattintva olvashatjátok el.

By ModernNomád, 2012. április 25. szerda Ki ne hallott volna Kenya, Tanzánia vagy Dél-Afrika varázslatos nemzeti parkjairól? De vajon ki ismeri Fekete Afrika felnyíló kisgyermekét, Ugandát ? Már ide érkezésem előtt sok utazótól hallottam, mennyire kedvesek itt az emberek az előbb felsorolt utazó paradicsomokhoz képest. Kíváncsi voltam mit tartogathat még itt a természet, a korábban átélt intenzív szafari élmények, a rengeteg afrikai nemzeti park meglátogatása után.
Sikerült meglepnie; először meglepett a közép és déli területek hihetetlen termékenységével, a folyamatos zöld dimbes-dombos üdeségével. Aztán meglepett a helyiek pozitív mentalitása, majd azoknak az expatoknak az apró élettörténetei, akik egy-egy év durvább afrikai utazás után, itt találtak pihenőre. Continue reading 'Uganda vagy Kongó?'»

 

a blogot a www.berekinyaralas.hu támogatja 
ha tetszik a blog, íratkozz fel

Viva Mexico!

Mai bloggerünk Rita a kanapészörf bajnok!

 Olvassátok, mert nagyon érdekes!

Viva Mexico!

Tegnap este érkezett hozzám második vendégem, Enrique Morales Ramirez mexikói 27 éves fiú. Enrique két évig utazik Európában, fél éve tartósan Varsóban él, mert az utazása során összeismerkedett egy lengyel lánnyal, akivel jó barátságban élnek együtt és egy hónap múlva megszületik a közös gyerekük. Jövőre visszaköltöznek Veracruzba.
Enrique végtelenül kedves és beszédes és nyitott. Egy pillanat alatt megszerette a Túró Rudit, az étcsokis eredeti verzió izlett neki jobban. El is tette a csomagolást a pénztárcájába és gyorsan megtanulta a desszert nevét.
Megtudtam tőle számtalan érdekes dolgot a hazájáról, először is a drogmaffiáról. Mexikóban a Mexico City-től északra levő területek veszélyesek. Nem az a legfőbb probléma, hogy kirabolhatnak vagy elrabolhatnak a válságdíjért, hanem könnyen bekerülhetsz egy utcai lövöldözés keresztüzébe. Ha megbírkózol a spanyol nyelvvel, akkor itt olvashatsz erről.
A tequilát simán isszák, a citrom és sózás nincs náluk, viszont a Mezcal nevű italukat sózzák és citromozzák. A végén lenyelik az italban lévő kukacot rágás nélkül. Miért? A protein miatt.

A burritó NEM mexikói étel. TEX-MEX foods kategória alá sorolta. A határ mentén mindenhol kapható, de sehol máshol nem eszik. Szerinte ez a filmekben terjedt el, a mexikóiakat burritóval a szájukban ábrázolják, ennyi.
Enrique egyébként séf, reggel sütütt nekem quesadillas-t. Emelett ismert DJ is. 
 A végén pedig a kérdéseim: 
Mi volt a legizgalmasabb, a legegyedülállóbb élményed az utazásaid során a CS-hez kapcsolódóan? Gondolok itt őrült történetre, nem szokványos hostra, stb. Milyen nemzetiségű volt a legérdekesebb couchsurfered, akit befogadtál eddig?
Eltöltöttem 2 napot Santiago de Compostela-ban két őrült sráccal. A földszinten laktak egy öreg épületben és minden reggel felmentek a tetőre, hogy vizes ballonokat dobáljanak a járókelőkre. A legérdekesebb couchsurferem egy francia srác volt. Ő az egész világot bejárta már. Fantasztikus volt hallgatni a történeteit az utazásairól.
Mik a legfontosabb tanácsok, amit szerinted figyelembe kell venni, ha te utazol valakihez vagy épp befogadóként vagy?
Légy nyitott. Sose tudhatod, mikor keveredsz a másik hazájába, amikor szükséged lehet rá.
A saját statisztikád a végére. Hány országban és városban jártál így, és hány vendéget fogadtál már te magad az évek során?
18 országban és számtalan városban jártam. Eddig 16 vendéget fogadtam be.

 

Ha tetszett, oszd meg, hogy más is olvashassa!

Köszi!

Hazajáró | a Zsámbéki templom

Mai vendégbloggerünk a koos.hu építészeti szakportál. Magyarországi turista célpontjai közül mutatunk be néhányat heti - kétheti rendszerességgel. Köszönjük Miklósnak a lehetőséget!

a blogot a www.berekinyralas.hu támogatja

Hazajáró | a Zsámbéki templom

A Hazajáró sorozat a korábbiaktól eltérően vendégfotós képeit mutatja be. Andrási Zsolt barátomat közel 10 éve ismerem és megvallom őszintén nem is tudtam milyen fotókat készít, míg nem tért rá ő is a digitális technikára és nem kezdte maga is publikálni a saját blogjában az elkészült fotókat. Pár sorozata láttán jött az ötlet, hogy megkérjem, ossza meg a koos.hu olvasóival is a remek fotóit. A következő hetekben remélhetőleg több sikeres és nívós sorozatával lehetünk gazdagabbak.

A mai sorozat a zsámbéki romtemplomról és annak másáról, a Lehel téri templomról készültek. Nem vagyok építészettörténész, ezért aki a templom történetére kíváncsi, annak érdemes elollvasni a Wikipédia szócikkét és a a romtemplom hivatalos oldalát.

A sok háborúskodásnak hála, szinte alig maradt ilyen késő román, korai gótikus templomunk és ilyenkor mindig irigykedve gondolok Csehországra, de különösen Franciaországra, ahol szinte minden második faluban találni egy középkori templomot.

Persze irigykedés helyett gondoljunk pl. Rotterdamra, amit a II. világháborúban annyira porrá bombázták, hogy az egyetlen megmaradt templomuk mindössze cca. 100 éves. Ott az számít ma műemléknek.

Szóval tessék megbecsülni azt a keveset, amink megmaradt és tessék kilátogatni, aki még nem tette volna meg!

aki Zsolt sorozatának többi fotójára is kíváncsi, kérem kattintson erre a linkre!